Menyasztori 2.rész

2. rész

“…Tökéletes franciával kérdezte meg, hogy szabad e a mellettem lévő szék és szinte meg sem várva válaszom, máris kezet nyújtott, hogy bemutatkozzon, valamint azzal a lendülettel lazán le is huppanjon mellém.”

Ahogy ott ült, karnyújtásnyira tőlem, ez az égből lepottyant félisten, a máskor mindig be nem álló számon nem jöttek ki hangok. Gondolataim cikáztak ugyan, de a beszédközpontomból elinduló ingerek a neuronokon valahol pályát téveszthettek, mert hangszálaimat már nem mozgatta meg semmi sem. Némaságom félreértette és angolra váltva, melyet persze szintén lazán, bár némi akcentussal beszélt, elnézést kért tapintatlanságáért és újból megkérdezte, nem gond e, hogy itt foglalt helyet.

Nem voltam hozzászokva ekkora udvariassághoz, így először angolul, majd kapcsolva, hogy ő eredetileg franciául kezdett csevegni velem, nyelvet váltva, immár a helyiek beszédét alkalmazva szóltam hozzá.

– Nem probléma, dehogy! E-elnézést, csak…. meglepődtem. – nyögtem ki végül az igazságot.

-Úgy látom nem vagy itteni. – villantotta meg ismét szívdöglesztő mosolyát – Talán a nevezetességeket jöttél felfedezni? – mondta anyanyelvét használva.

-Igen. Mármint nem! – azt se tudtam mit hordok össze.

Nyugi Anna, nyugi!

– Persze, a látványosságok is érdekelnek, de már egy ideje itt élek. A Sorbonne diákja vagyok.

-A campus! Imádtam! Közel a Szajnához, pezsgő diákélettel.

Hát, a diákéletből én ugyan nem sokat éreztem, de igaza volt. Csodás helyen volt, én is gyakran sétáltam ki a folyóhoz, vagy csak a közelben lévő Cluny Múzeummal szemközti apró parkba, hogy ott üljek neki jegyzeteim átbogarászásának. Várjunk csak! Campus? Ezt a szót inkább Amerikában használják. Talán valami cserediák volna? Nem, attól már biztosan idősebb pár évvel. Az egyetemen tutira kiszúrtam volna egy ilyen helyes pasast.

Mivel gondolataim, és az, hogy életfunkcióim, ha nem is hibátlanul, de legalább működjenek, teljesen lekötötte minden figyelmem, így szóbeli reagálásra már nem futotta tőlem. Ez valahogy nem vette kedvét, ismét faggatni kezdett.

– De biztos, hogy nem vagy ide valósi. Jól gondolom?

-Nem, nem vagyok. Elnézést, ha sokszor nem érteni, amit mondok. – szabadkoztam.

Monica is mindig nevetett a csapnivaló kiejtésemen, de ha beledöglöttem sem tudtam volna úgy mondani a szavakat, mint ő.

-Nem, a franciád nagyon jó, csupán a könyvedből gondoltam. Ezért is mertem idejönni hozzád. Nagyon érdekelt, hogy milyen nemzetiségű lehetsz. – tartotta továbbra is ugyanúgy arcizmait, hogy hófehér fogsorán még a napfény is megcsillanjon. Teljesen kész voltam.

-Ohhh. – hagyta el számat a nem sok mindent mondó válaszom, de ajkam enyhe szétnyitásán kívül, még körülbelül fél percig semmi más nem történt, ő pedig kitartóan várakozott.

-Jajj igen! – kapcsoltam végre – Magyar vagyok. Nem tudom ismered e az országomat, sokan azt sem tudják, hogy egyáltalán Európában van e.

-Igen, hallotam róla, bakancslistás, de még nem jártam ott. Bár azt hallottam, hogy a magyar lányok sokakat leköröznek szépségükkel. Azt hittem, a haverok csak hülyéskednek, de úgy tűnik igazuk volt. – bókolt, amibe én totál belepirultam, mint valami kis tinédzser.

Nem lesz ez így jó. Mit is mondott, hogy hívják? Ó ne, annyira izgultam, mikor ideállított, hogy elfelejtettem a nevét! Egy ilyen pasinak tudni kell a nevét, most viszont eszméletlen ciki lenne megkérdezni. Te jó ég!

-Khmm. – hallatszott az ismeretlen háta mögül egy finom, elegáns köhintés, mely egy hasonlóan elegáns francia nőhöz tartozott. 
Ez pedig nem volt más, mint az én drága, cseppet sem csóró barátnőm.

-Monica, szia! – köszöntem rá.

5 perccel ezelőtt még a nyakába ugrottam volna, most viszont szúrós szemmel szugeráltam, hogy nonverbális úton adjam tudtára, jelenleg baromira nem itt lenne a helye.

Az én kifutóról pattant Jon Doem azonnal felállt, elnézést kért a zavarásért és már tolta is napszemüveges barátnőm csinos alfele alá a széket, melyet egy pillanattal ezelőtt még az övé foglalt el.

Elköszönt és jó szórakozást kívánt. 
Már fordult volna asztala felé, mikor végre ki tudtam ejteni számon az egyetlen kérdést ami foglalkoztatott, hisz nem engedhettem így útjára.

– Hogy hívnak? – hangomban még én is éreztem a kétségbeesés enyhe fuvallatát.

Kissé értetlenül nézett vissza. Naná! Mivel csak egy full idióta szőke nő lehet az, aki elfelejti egy ilyen istenség nevét.

– Bocsi, nem jegyeztem meg. – mondtam halkan, az engem elöntő forróságból ítélve pedig, a máskor sápadtnak is mondható fehér bőröm biztosan inkább egy főtt rák páncéljához lehetett hasonlatos.

– Adam. Adamnek hívnak. – kacsintott rám, majd ült vissza a valószínűleg már rég felmelegedett borához és a mellette szunnyadó fekete laptophoz.

Attól a perctől kezdve pedig, Adamországban éltem.

– Hűűűha, ilyen hamar megszeged a nem bújsz ágyba új pasival szabályodat? – kérdezte barátnőm, egyáltalán nem bizalmas hangerőt használva. 

– Monica! Halkabban! – sipítoztam neki körülbelül olyan hangszínnel, mint amit a Luxembourg Palota Medici-kútjánál tobzódó kacsák is hallatnak. 

– Ugyan drágám, az összes Párizsi pasas csak egy numerát akar. Nem hiába találtam az asztalodnál. – legyintett, majd levette végre a fél arcát eltakaró napszemüveget, hogy óriási, menő kalapja maradjon csupán a fején. 

– Ezt nem tudhatod! Különben is, nagyon udvarias volt. – második mondatomat persze már suttogva közöltem vele, hisz így is biztos az egész beszélgetésnek fültanúja volt.

Monica falta a férfiakat. Sorra szedte fel őket, majd miután már nem látott bennük fantáziát, azok kidobott lábtörlőként végezték. Az egészben csak az volt a furcsa, hogy sok pasi még ismerte is egymást, hisz azokban a pénzes körökben, ahol ő mozgott, szinte lehetetlen volt új arcokat felfedezni, mégis sorra küzdöttek kegyeiért. Olyan volt, mint valami végzet asszonya. Mindig is csodáltam magabiztosságát és azt, hogy egyetlen szakítást se vett a lelkére. Mondjuk ennek alapja talán az lehetett, hogy mindig ő volt az a fél, amelyik kimondja a végzetes szót. 

– Rendben, rendben, hagyjuk a kis csillogó szeműt és térjünk arra, amiért eredetileg találkoztunk. Mesélj, hogy vagy mostanában és ne, ne kezd nekem azzal, hogy “csak a szokásos”, – imitált idézőjeleket ujjaival” – hisz veled mindig történik valami izgalmas.

Az izgalmas esetemben a bénát jelentette. Még mindig nem értettem minden szót, melynek oka az volt, hogy sok nő, sőt, még férfi is, akik valami ösztön súgását követve megérezték azt, hogy a velük szemben álló fél nem az édesanyjából szívta magába a francia nyelvet, még rá is tett akcentusára egy lapáttal. Ebből kifolyólag pedig sorra kerültem cikibbnél cikibb helyzetekbe hol a boltban, hol csak egy parkbéli olvasgatás közben. 

Pincérünk viszont megérkezett, így nem kellett azonnal a bénázós kis mindennapjaim bemutatásába kezdenem. Valami másra kellene terelnem a témát, mert nem volna jó, ha ez a magas, jóképű fazon még azt is végighallgatná, hogy szextilalmam mellett még mennyit esetlenkedem is. 

De mikor újra asztala felé pillantottam, az már üresen álldogált. Teljesen elcsüggedtem. Az egész találkozó alatt alig mukkantam meg, a beszélgetés fonalának kötögetését barátnőmre hagytam.

Itt volt egy helyes, mégis teljesen illedelmes, kedves pasas, aki valljuk be, ritka, mint a fehér holló, én pedig azon kívül, hogy Adamnek hívják, nem tudtam meg róla egyebet.  

To be countined …

by Nóri

Lemaradtál? Kezdd az első résszel.

Hogy minél hamarabb értesülhess a legújabb bejegyzésekről, kövess minket Facebook-on!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük