9.rész
“Szuper lesz így ez a pár nap… Már láttam magam előtt a káoszt, ami kialakul. Ott volt a mindent tudni szerető anyám, a mindig flörtölős kedvében lévő ikrem, valamint a túlféltő féltestvérem is. Már csak Andris felesége és két kis ördögfiókája hiányzott a sorból, csak hogy teljes legyen a felhozatal.Az viszont, hogy ez csupán a jéghegy csúcsa lesz süllyedő hajóm ütközése során, még magam sem gondoltam volna.”
Mondanám, hogy a délutánom nyugodtan és eseménytelenül telt. Hogy kipihentem az utazás fáradalmait és élvezhettem az otthon ölelő melegét. Ebből csak a meleg volt igaz, mivel a rekkenő hőségben már így is kókadoztam, a várt nyugalom pedig elmaradt.
Ugyan Asztridtól hál istennek holnapig búcsút vettünk, nem henyélhettem. Ikrem kámforrá válását szerető anyánknak köszönhettem. Ugyanis kitalálta, hogy süssünk a fiúknak egy kis mézes krémest, amíg ők oda vannak, szebb kiadásom pedig erre úgy menekült el, mint akit tüzes vassal kergetnek. Az “oda” pedig a földeket jelentette. Míg férfi családtagjaimnak tényleg dolgozniuk kellett, addig Adam élvezettel, és felettébb naivan pattant be a bátyám vezette traktorba, hogy együtt zötykölődjenek ki a messzeségbe. Ugyan nem lett volna semmi gondom ezzel, ha Andris nem külön kéri, hogy hozzá csatlakozzon be. Gyengécske ellenkezésemre, miszerint Atyácska mellett is tökéletesen el lenne, határozott nemet kaptam. Ugyan arra hivatkozott, hogy kettejük közül ő legalább némiképp tud angolul, nem vert át. Az indulás előtt elejtett “na gyere, ideje, hogy megismerjelek” kijelentése pedig erősen baljóslatúan csengett. Amíg pedig az alapjában véve is meleg konyha a sütő segítségével kész pokollá változott, addig én körmöt rágva idegeskedhettem végig a délutánt, hogy épségben visszakapom e választottamat. Természetesen anyu sem teremtette meg nekem a zen közeget. Szabályos szőnyegbombázásba kezdett a kapcsolatunkat illető kérdéseivel, melyek közt tömkelegével akadtak túlságosan magánjellegűek is. A leendő esküvővel kapcsolatosakat pedig már ne is említsük…
Mire kész lettünk, én már egy egész más szempontból dobtam be a törölközőt. Mikor már azon gondolkoztam, hogy ideje lenne utánuk menni, meghallottam az ismerős zúgást. Naná, hogy Atyácska ért vissza hamarabb. Ideges kérdésemre, miszerint hol vannak már a többiek, csak nevetést kaptam válaszul, majd el is tűnt a csalogató illatok irányába. Hát ezzel aztán ki lettem segítve. Kemény tíz percen át vizslattam a látóhatárt, mire feltűntek. Képzeletemben a legjobb eshetőségek közt szerepelt az, hogy Adamet szimplán kint hagyva az ismeretlenben, Andris egyedül tér haza. A legrosszabbak között viszont igazán véresek is leperegtek szemem előtt, hatalmas képzelőerőm kreálmányai gyanánt. Amit viszont a valóságban láttam, arra egyáltalán nem számítottam. A zöld monstrumban két ember utazott és mindkettő sértetlennek tűnt. Sőt, nagyon is jó hangulatban szálltak ki, mikor a motor végre elhallgatott.
-Ugye nem csináltál vele semmit? – kérdeztem azonnal tesómat.
-Nyugi, átment a teszten. Hisz hazahoztam, nem? – nevetett rajtam ő is. Azért a biztonság kedvéért saját hímneműm is lecsekkoltam.
-Jól vagy, nem volt tuskó? – kérdeztem franciául, hisz a jelenlévők közül azt rajtam kívül legalább csak ő értette.
-Persze, jól szórakoztunk. – adott egy izzadságtól tapadós apró csókot, mire azonnal zuhanyozni küldtem.
De ahogy a két fiatalabb férfi is az idősebb nyomában a konyhába lépett, a tepsit maguk elé véve az egész délutáni munkánkat úgy kezdték elpusztítani, mint egy sáskahad. Ezzel még nem is lett volna gond. Azzal viszont igen, hogy Adam mellett én is annyira naiv voltam, mint egy kisgyerek.
-Menjünk, megmutatom a tanya többi részét is! – állt fel Atyácska – Fiam, fordíts! – és adta ki a parancsot féltestvéremnek, mire a férfihad ismét magunkra hagyott minket. Mikor én is indultam volna, Anyu visszarántott.
– Nem mész sehova! A könyveket még át se beszéltük. Amúgy is, hagyd őket kicsit. – kacsintott rám, mire sóhajtva ugyan, de hagytam életem szerelmét ismét kisétálni az ajtón.
Nem kellett volna. Már rég besötétedett, mikor még sehol sem voltak. De Anyu lenyugtatta szorongó szívem, és végre elengedtem magam egy kicsit. Ekkor viszont kitárult az ajtó, amin három tajtrészeg ember vánszorgott be. Na jó, a háromból inkább csak egy volt teljesen kiütve, a másik kettő még egész jól bírta. Naná, hogy az én drága vőlegényem lógott ki a sorból. Azonnal a padlóra csaptam az eddig kezemben szorongatott könyvet, hogy a kanpéról felpattanva vegyem fejét a hazatérőknek.
– Ti leitattátok?! – emeltem hangom a két magyarra, miközben Adam kezdett teljes súlyával rám nehezedni. Ugyanis ahogy észrevett, résnyire szűkült szemmel, botladozva indult meg felém, hogy aztán nyakamba borulva valljon franciául szerelmet. Atyácska se szó se beszéd egy jóccakát kíséretében máris az emelet felé indult, míg Andris széttárt karokkal közölte, hogy csupán pár felest gurítottak le annak tiszteletére, hogy egy külföldivel bővül a család.
Legszívesebben jól tarkón csaptam volna érte, de ilyen mázsás súlyokat cipelve az is kész csodával ért fel, hogy talpon tudtam maradni.
-Te! Te, te, te, áhhh! – mérgelődtem, miközben alig bírtam megállni, hogy valami igazán csúnya szót használjak rá – Adam nincs pálinkához szokva! – fújtattam még mindig harcias kismacska módjára, bár jelen helyzetben baromira sajnáltam, hogy nem rendelkezem igazi karmokkal.
– Hé, nem én tehetek róla, hogy nem bírja a barackot! Tényleg nem ittunk olyan sokat. – szabadkozott, mire Anyu lépett színre.
– Fiam, menj és fürödj meg! Hozok neked ruhát, közben szólok Petrának, hogy ma a kanapénkon éjszakázol, mert így bizony isten nem engedlek haza. – szólt határozottan, bár a helyzet miatt szája sarkában bujkáló, elfojtásra várakozó vigyorral.
-Na gyere te bűzlő, francia disznó. – mondtam a zsák krumpliként vállamra nehezedő férfinak, hogy aztán régi szobám szétnyithatós kanapéjára döntsem a reggelig mozdulatlanul horkoló testét.
Másnap délelőtt ismét megjelent magas tükörképem, természetesen tökéletesen kicsípve. Míg én otthon felettébb lazára vettem a figurát, addig ő úgy parádézott tűsarkain, mintha egy nagyvárosi klubba készülne. Összetettem két kezem, hogy Adam délig az ágyat nyomta, utána pedig másnaposan kóválygott egész addig, míg délután Petra és a két padlócirkálója be nem futottak. A kicsi még éppen csak járni tudott, míg Tamáska már nagy ovisként randalírozott, hogy fiúk módjára minden keze ügyébe kerülő tárgyat veszélyes fegyverré alakítson.
Szerencsére a két gyerek annyira lekötötte minden percünk, hogy Asztridnak szinte lehetősége sem volt újból kivetnie hálóját. Már épp azon gondolkoztam, hogy a négy napból kettőn sikeresen túl is vagyunk, mikor Anyu asztalhoz hívta óriási társaságunk.
Szegény Petrának nem sok jutott a jóból, a két gyerek annyira elfáradt már, hogy idő előtt sátrat bontott és csemetéivel búcsút is intett nekünk. Andris viszont még meg akarta várni a desszertet, és Asztrid sem óhajtott ilyen könnyen megválni tőlünk. Ahogy az asztalnál lévő székek egy része üressé vált, rögtön azt vettem észre, hogy egyetlenem túloldalán drága ikrem foglal helyet, bájos kacajokkal kísért mondandó közben.
-Mikorra tervezitek az esküvőt? – szólt közbe Anyu. Még hálás is lehettem volna, hogy kicsit magára vonja Adam figyelmét, mégis gyilkos tekintettel méregettem őt az asztal túloldaláról.
-Anyu, ezt tegnap már megbeszéltük! – szűrtem fogam közt a szavakat.
-Ugyan, te semmi konkrétat nem mondtál, így most a vőlegényt faggatom. – legyintett – Asztrid drágám, fordíts kérlek. – szólt, mire az említett személy a legnagyobb örömmel vette át a szót.
-Mikor szeretnéd elvenni a mi kis Amáliánkat? – mondta majdnem tökéletes angollal.
-A-Amália? – kérdezett vissza Adam, mire én majdnem az asztal alá süllyedtem. Csak ezt ne!
-Hát nem tudod, hogy így hívják? – jött a sunyi válasz. Láttam rajta, hogy élvezi a helyzetet. Mint egy pók, aki élvezettel nézi a hálójába ragadt, vergődő áldozatát.
– Anna? – fordult felém szerelmem, de én csak kezembe temettem az arcom.
– Légyszi neeeee! – kérleltem ujjaim mögül a társaság magyar felét hasztalan. Asztrid ugyanis kacagva folytatta.
-Nem mondod, hogy úgy jegyezted el, hogy még a nevét sem tudod?
Mi a francért kellett ilyen jól beszélnie a nyelvet? Adam persze szóhoz sem tudott jutni. Kistányérnyira tágult szemmel nézett végig a társaságon, amit ujjaim közötti résen követhettem végig.
– Aviasánkszy Perszelény Anna Amália. – búgta kárörvendően drága testvérem. – Csak nem letagadta a nevét?
Szegény Adam csak hápogott, majd Asztridra mit sem figyelve fogta meg csuklóm, hogy kezem elhúzva, végre felvegyük a szemkontaktust.
-Chéri? – kérdezett, mire én vinnyogva válaszoltam.
-Sajnálom. Csak… csak túl hosszú. – Ugyanis ő csak Avi Annaként ismert. Már az általánosban rám ragadt a rövidítés, amit én előszeretettel alkalmaztam további életem során is.
– A mi családunkban mindenkinek eléggé hosszú neve van, érthető, hogy Anna is rövidít. Én például nem az első keresztnevemet használom. – kelt védelmemre bátyám, amiért helyben minimum két puszi és egy ölelés járt volna ki neki.
– Akkor? – figyelt immár rá Adam.
–
Andor András a két keresztnevem, de mivel egyik a másikból ered, a gyakoribbat
használom. Annát az Amália miatt hívjuk itthon Aminak, de ez csak házon belül
szokás. Az ikertestvére pedig Asztrid Anett. – mondta végig a kis előadást
Andris.
– Mi történik? – kérdezett közbe Anyu, mire Asztrid gyorsan vázolta a helyzetet
és fordította tovább bátyánkat, aki egy mondat erejéig még folytatta.
-Anyu
pedig Angelika Anita. Szeretett a nevekkel és azok jelentésével játszadozni,
mikor a gyerekei névválasztására esett a sor. – adta mosolyogva Adam tudtára.
– És te is tökéletesen illesz a családba. – szólt ábrándosan édesanyánk, a
fordító fél pedig jelen esetben Andris volt.
Bennem a feszültség, Adamban pedig a kétségek engedtek, ugyanis mikor a végére értünk a kínos helyzetnek, ő mosolyogva karolt át.
– Akárhogy is hívják, attól még ugyanúgy szeretem. – közölte, mire én voltam a legboldogabb ember a világon.
Egészen egy percig. Ugyanis körülbelül annyi telhetett el, mikor nyílt az ajtó és lépteket hallottam közeledni.
– Sziasztok! Attilához jöttem, hogy… – de már nem tudtuk meg miért is, mert az épp küszöbre érő fél szava elhalt, mikor végignézett az asztaltársaságon.
–
Alex! – ugrott fel féltestvérem, hogy hátba veregesse ideköltözésünk napjától
számított legjobb haverját. Míg Atyácskától egy férfias kézrázásban, addig
Anyutól meleg ölelésben részesült a hozzám hasonlóan lefagyott fél.
Adam ugyan megemelkedett, hogy az asztalon átnyúlva kezet fogjon vele, de
hölgykoszorúja mindkét tagja ülve maradt. Asztridtól ez persze a királynői
felsőbbrendűsége miatt történt. Ő egy kecses intéssel köszöntötte Alexet, míg
én szájtátva továbbra is a fenekemen csücsültem.
– Nézd ki jött haza hozzánk! – mondta boldogan Anya, miközben máris sütivel kínálta az asztal mellett földbe gyökerezett lábbal álló, engem méregető srácot.
–
Ő is családtag? – kérdezte angolul Adam. Ugyan felém fordulva tette ezt, mégis
ikrem válaszolt neki.
– Ó nem, ő a mi kis Amikánk ex vőlegénye. – kuncogott kárörvendőn.
To be countined …
by Nóri
Most csatlakoztál? Kezd az elején!
Hogy minél hamarabb értesülhess a legújabb bejegyzésekről, kövess minket Facebook-on!
