8.rész


“-Miért is kell jegy? – kérdeztem cérnavékony hangon.

-Jajj te butus, már megijesztettél, hogy valami baj van, úgy álltál ott. – mosolyodott el, majd jött ismét közelembe – Hát a családodhoz, hogy megismerjem őket végre. 

Baj volt. Határozottan baj volt. De a máskor mindig mindenre olyan gondosan figyelő partnerem nem vette észre a bennem zajló pánikot, csupán kiterelt az épületből, hogy szinte azonnal leintve egy taxit, hazainduljunk a lakásába. “

Alapjában véve városi lánynak számítottam volna, de pár évig én is élvezhettem a vidéki élet szabadságát, valamint a vele járó munkákat is, mielőtt ismét Budapest rabjává váltam volna. Onnan pedig szinte rögtön Párizsban kötöttem ki. Hiányzott már a tiszta levegő, a forgalomtól mentes, csupán madárdallal megtört csend. Adammel egy párszor már terveztük a francia vidék közös felfedezését, vagyis jobban mondva az ő esetében újra felfedezését, de eddigi közösen eltöltött hónapjaink során végül nem sikerült ezt megejteni. De ráértünk még vele, csak úgy, mint az esküvővel. Továbbra sem tettem le ugyanis tervemről, miszerint mindenkit leállítva az azonnali tervezéssel, hosszú jegyesség várjon rám. Hisz ez az én életem, úgy alakítom, ahogy nekem jó! Ismét egy naiv álom. Pedig ezerszer elismételtem már magamban, hogy kinőttem már belőlük és tisztán, reálisan átlátom a lapjaimat. De nem mértem fel kellően, hogy mekkora haderővel is állok szemben, ha csatát akarok vívni. Márpedig, ha a fényes páncélba öltözött lovag sem a királylány oldalán harcol, máris elkönyvelhetjük az ellenfél győzelmét. 

A hazautat kicsiny szülőföldemre sikerült egészen a nyár közepéig halasztanom. Mindig találtam valamilyen kifogást, csak hogy ne kelljen még megvenni azokat a repülőjegyeket. Az eljegyzést követő vacsora óta pedig csak kétszer jártam Adam szüleinél, akkor is próbáltam folyamatosan más témákat felhozni, mint a leendő házasulás. Szerelmemmel sikerült már szót ejtenem róla, hogy ugyan határozottan igent mondtam neki, attól még eléggé korainak tartom az oltár előtti megjelenést. Nem nagyon vett komolyan. “Hisz minden lány erről ábrándozik.” hangzott minduntalan a válasz, némi mosollyal megtoldva. Tényleg azt hitte, csak kissé szégyenlős vagyok, esetlegesen nem akarom magamra vállalni a szervezési folyamatokat. Mondjuk ezekben valamilyen szinten igaza is volt, de nem tudta a teljes sztorit. 

Gyomorgörcsöm egyre csak fokozódott, ahogy gépünk már a leszálláshoz közeledett. Egyetlenem persze az utazásra fogta, pedig a bennem keletkező zsigerből jövő stressz okozta a borsószemtől is kisebbé váló szervem nem normális viselkedését. Azzal nyugtattam magam, hogy csak Adamről van szó, nem a pápa jön hozzánk látogatóba, mégis minduntalan az anyja által tett megjegyzés járt a fejemben, minek hatására mindig visszatért a mindenemet elöntő remegés. Visszagondolva, még talán az államvizsgámtól sem rettegtem annyira, mint az előttem álló hosszú hétvégétől. 
Kicsekkolásunk még zökkenőmentesen zajlott le, de már a reptér leszálló utasokat váró részében elkezdődött az én 4 napos kálváriám. 

-Amíííí – hallottam az artikulálatlan sikítást, mely csakis egyetlen személytől származhatott. A felém száguldó, majd lábamról majdnem ledöntő személy pedig az én szerető, kedves édesanyám volt. -Mutasd magad, annyira hiányzott az én legkisebb csillagom! – szorongatott meg idősebb kiadásom, majd a mellettem álldogáló személyt észre sem véve kapta kezébe enyém, hogy nem rég óta viselt gyűrűmet kezdje csodálni. 

-Öööö Anyu, ő itt Adam. – próbáltam finoman kirángatni ujjaimat a szorításból, hogy partnerem felé intsek.

-Háhh, a félisten! – sikkantott újból az én igencsak szabad lelkű felmenőm és máris Adam nyakában kötött ki, hogy őt is hasonlóan vehemens fogadtatásban részesítse. 

Mivel a fél terem a kis jelenetünket vizslatta, az előbb említett égből lepottyant személy is kérdő tekintettel fordította felém csodaszép ábrázatát, hogy fordítást kérjen. Vöröslő ábrázattal közöltem vele megnevezését, majd mikor egy miértet várt érte, szemlesütve tudattam, hogy fiatalos viselkedésű anyámnak miként is nevezem őt a tudta nélkül. Jót nevetett a dolgon, miközben már túlestek a bemutatkozáson, és a parkoló felé igyekeztünk. 

-Atyácska nem jött? – kérdeztem csalódottan, mikor a várakozó autók közt kutattam szememmel a végletekig szeretett nevelőapám kissé köpcös alakját. Eredetileg Attilának hívták, nevének gót eredete és sajátjának nem mondható, mégis vér szerintiként szeretett és nevelt gyermekei feletti atyáskodása révén viszont mindegyikünk így szólította. 

-A földeken van, sajnálom bogaram. – válaszolta enyémhez hasonló csalódottsággal anyám. 

Viszont mikor a kezében szorongatott slusszkulcs a régi, piros kis Ford Ka-t hivatott csippanó hangra bírni, földbe gyökerezett a lábam. Na ne!

-Nem a kisbusszal jöttél? – sípoltam, mire ismételten szomorkás tekintet volt a válasz.

-Tudod, hogy azt nem vezetem, a múlt héten pedig valami gond adódott a gyújtásával, de még nem jutottunk el vele a szerelőhöz. 

Hát ez remek. Szerettem ugyan a megszokott kis autót, de, hogy az én bő 190cm-es magassággal, hosszú lábakkal, meglehetősen szexisen széles termettel megáldott férfim hogyan is fog belehajtogatódni a gyerek méretre tervezett autóba, fogalmam sem volt. A klíma hiányáról a 32fokos hőségben pedig már ne is beszéljünk. 

Végül ő az anyósülésen, én pedig egy bőrönddel megtoldva a hátsó ülésen helyezkedtem el, hogy megtegyük a természetesen dugóval tarkított másfél órás utunkat Szabadszállás irányába, az ahhoz közeli tanyáig. 

Oké, első kellemetlenségek letudva. Gondoltam magamban, míg újdonsült házi fordítói állásomban kezdtem kibontakozni. Anyu ugyanis folyamatos kérdésekkel bombázta kedvesem, így az általam ismert összes nyelvet gyakorolhattam. Ugyanis voltak olyan szavak, amiknek vagy francia, vagy angol megfelelői jutottak csak eszembe, mikor pedig magyarul kellett megszólalnom, már teljesen belekavarodtam mondandómba. De ez volt a legkevesebb. Ugyanis mikor begördültünk a kavicsos felhajtóra, a működésképtelen jármű mellett már ott várakozott drága ikrem bugyirózsaszín volkswagen bogara. Nem voltam rá felkészülve, azt hittem marad még időm a nagy találkozásig. 

Adam ugyan kissé meggyötörve mászott ki a termetéhez cseppet sem alkalmas járműből, de zokszó nélkül tűrte az eddigi megpróbáltatásokat. Sőt, mosolyogva szemlélte a nagy semmi közepén álldogáló épületeket, melyek kisiskolás korom óta számítottak otthonomnak. Épp nagy levegőt véve készültem vele közölni, hogy Asztrid is itthon tartózkodik, mikor a bejárati ajtó szélesre nyílt, hogy szabadjára engedje mindent elsöprő elemi erővel rendelkező, szintén szőke testvéremet. 

Ugyan ikrek voltunk, mégsem különbözhettünk volna radikálisabban. Míg én visszafogottabb, és felettébb aprócska voltam, ő az enyémmel egyforma, hullámzó szőke tincsei mellé ajándékba kapta az apánktól csak számára megadatott örökséget. A magasságot, melyet hajával, több rétegnyi sminkjével, tűhegyesre manikűrözött körmeivel, pont tökéletesen barnára szoláriumozott bőrével, buja hanghordozásával és laza természetével fegyverként használt fel ellenem. Na meg persze a férfiak ellen. Mondanám, hogy viselkedése barátnőmre, Monicára hasonlított, de ez nem volt igaz. Míg jobb kezem minden hódítását és szakítását eleganciával karöltve tette, addig egypetéjűm sportot űzött abból, hogy vőlegényt fogjon magának. Régebben pedig kedvenc elfoglaltsága volt a közelembe kerülő fiúk fejét sorra elcsavarni. Gyanúm, mi szerint Adam is számíthat hasonló behálózásra, tehát nem volt megalapozatlan. 

Míg én egy szinte levegőbe adott puszit kaptam Asztridtól, addig Adam természetesen túlságosan is meleg fogadtatásban részesült. Már most kezdett bennem felmenni a pumpa, holott alig egy perce álltunk egymás társaságában. Miután egyetlenem kedvesen lehámozta magáról testvéremet, döbbenten kérdezte meg, hogy ikrek vagyunk e, hisz valahogy ezt az aprócska tényt, miszerint van egy kiköpött másom, aki mégis ezerszer jobban néz ki tőlem, elfelejtettem közölni. Mindig csak arról ejtettem szót, hogy egy lány, és egy fiútestvérrel rendelkezem. Anyám viharos szerelmi életéről pedig pláne nem meséltem neki, a tökéletes családi idillben felnövő mintagyermeknek. 

Az erő istennőjének, vagyis Asztridnak viszont nem volt alkalma tovább bájologni az én franciám előtt, ugyanis befutott végre életem két másik elragadó férfija. Jobban mondva bedöcögtek a traktorral, csupa trágyaszagot és sarat hozva magukkal. Engem ez persze mit sem érdekelt, a legnagyobb visítással rohantam a leálló gép irányába, hogy Andris ölébe ugorjak. 

Már kicsi koromtól ő volt a mindenem. Az egyetlen férfi, aki születésemtől fogva végig mellettem állt. Tőle aztán tényleg különböztem, de ez inkább csak külsőnkben jelent meg. Termete és hajszíne Adamére hajazott, viszont ő rendelkezett a legsötétebb barna szemekkel, amiket valaha is láttam. Ez pedig eltérő apánk miatt volt, ugyanis ő volt anyu első gyermeke. A hamar félrecsúszott házasság után szülőm szinte azonnal férjhez is ment a következő férfihoz, majd mikor ikremmel még csak óvodások voltunk, ismét egy váláson ment keresztül. Ezután jött Atyácska, akitől már nem is vállalt be több gyereket, helyette viszont a férfi sajátjaként szeretett mindannyiunkat. Szőke tincseim és romantikus lelkem nőnemű szülőmtől örököltem, de a családi karmát nem kívántam tovább vinni. Lehet ideje lett volna előadnom páromnak anyám történetét, úgy talán jobban elfogadta volna, miért is nem kívánom szinte azonnal aláírni a boldogító igen papírkivonatát. 

Míg én Andris nyakából lemásztam, majd Atyácskát is üdvözöltem, addig a nőkoszorúval megáldott férfim is közelebb merészkedett. Viszont míg nevelőapámtól egy erős kézrázást, addig féltestvéremtől csak szúrósan méregető tekintetet kapott, amit idegtépő módon, ő is hasonlóan viszonzott.

Jajj ne! A védelmező ösztön ismét feléledt bátyámban, hisz mindig is én voltam a kedvence, és már az általános iskola alatt is sorra verte be mindenki orrát, aki csak csúnyán nézett rám. A pasijaimmal pedig, már akiket távol tudtam tartani Asztridtól, kimondottan kiskakas módjára viselkedett.

Szuper lesz így ez a pár nap… Már láttam magam előtt a káoszt, ami kialakul. Ott volt a mindent tudni szerető anyám, a mindig flörtölős kedvében lévő ikrem, valamint a túlféltő féltestvérem is. Már csak Andris felesége és két kis ördögfiókája hiányzott a sorból, csak hogy teljes legyen a felhozatal. 

Az viszont, hogy ez csupán a jéghegy csúcsa lesz süllyedő hajóm ütközése során, még magam sem gondoltam volna. 



To be countined …

by Nóri

Most csatlakoztál? Kezdd az elején!

Hogy minél hamarabb értesülhess a legújabb bejegyzésekről, kövess minket Facebook-on!



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük