7.rész
Magas, szőkének egyáltalán nem nevezhető, lovat csak hírből ismerő, mégis
tökéletes hercegem épp a sárkányok karmai közé kívánt vetni engem. Több is volt
belőlük. Egy itt kint Párizsban, kettő pedig kis hazámban várakozott arra, hogy
a reptér segítségével átlépjem a határt és rám vethesse magát. Így éreztem
ugyanis a helyzetet. Én voltam a szőke királylány, akit ugyan megmentettek már,
és épp kilovagolni készült a naplementébe, mégis az útjába állt minden felmenő.
Adam telefonon, én messenger üzenetben adtam nőnemű szülőm tudtára a nagy hírt,
amire mindkét helyről hajszál pontosan ugyanaz a válasz érkezett: “Azonnal
haza kell jönnöd!”
Csak épp míg jó anyám szájából a szöveg mellé teletűzdelt emotikonokra való
tekintettel ez valószínűleg önfeledt sikoltozásként hangzott,
addig Clémence ezt jéghideg nyugalommal adta elő. Első természetesen a
helyi szörny volt, akihez már aznap estére hivatalosak is lettünk egy
vacsorára. Szerelmem édesanyja nem az a háziasszony fajta volt. Sokkal inkább
az üzleti vonalon mozgott, mint sem a konyhában tevékenykedett, így amíg a
többiek jóízűen falatoztak a közeli étteremből hozatott ínyencségekből, addig a
kimért testtartással, velem szemben ülő női “vetélytársam” hűvös
pillantásai közben én összeszűkült gyomorral tologattam a tányéromon ide-oda
csúszkáló, halott kis garnélákat.
Adam egyke fiú volt. Ugyan felé anyja nem mutatta ki teljes mértékben, de én éreztem azért a mama pici fia effektust, ha náluk jártunk. Valahogy mindig bennem volt az az érzés, hogy ezért a férfiért nekem nagyon is meg kellett volna küzdenem, bár sohasem volt ellenem kifogása. Elfogadott ugyan, mint Adam jelenkori barátnőjét, de azt, hogy szülöttje a továbbiakban hosszú távon is az én női társaságomat kívánja majd élvezni, már nem voltam biztos, hogy szó nélkül veszi. Jelenlétében mindig kis csitrinek éreztem magam, hisz arisztokrata megjelenése és viselkedése mellett csakis franciául szólhatott a beszélgetés, amiben én sokszor még mindig csetlő-botló voltam. Ugyan Josh-al, Adam apjával egy-egy kósza angol nyelvű viccet váltottunk néha, de minduntalan szúrós tekintetet kaptunk cserébe tőle. Mire a desszerttel is végeztünk, a fiúk bort nyitottak, hogy a nappaliban folytassuk tovább a számukra kellemesen telő estét. Remegő kézzel vettem át a nekem nyújtott poharat, amit a testes vörösbor úgy töltött ki, mintha csak jelen lelki elvérzésem akarná kigúnyolni. Rohadék.
Még át sem vonultunk teljesen, leendő anyósom máris felém fordult.
– Mutasd! – adta ki a határozott, ellentmondást nem tűrő utasítást egy kézmozdulat kíséretében, mire én megszeppent nebulóként nyújtottam át vékony kezem, hogy övébe tegyem.
De ahogy akkurátusan megvizsgálta gyűrűm, szép lassan egy apró, de felettébb biztató mosolykezdemény látszódott arcán.
-Reméltem, hogy kitesz magáért. – mondta a tőle szokatlanul lágy, meleg hangon, mire én úgy lélegeztem fel, mintha csak gyöngyhalászni lettem volna a víz alatt, nulla úszás tudással.
De a testemet elöntő megnyugvás érzése túl korainak bizonyult még. Jött ugyanis a hideg zuhany.
-Ne aggódj drágám, bízom Adam döntéshozatalában, bár valljuk be, egyáltalán nem ismerjük még a családodat. – szólt sokat sejtetően, mire gyomrom ismét mazsolányi méretűre váltott.
Nem akaródzott neki megemlítenem, hogy addig jó, míg ez így is marad. Míg otthon az emberek bárkiről kiderítenek szinte mindent az ismerősök és a világháló együttes erejével, addig itt nekem csak a net maradt. Szerencsémre. Ugyan szerettem minden rokonomat, de valljuk be, Clémence nem biztos, hogy odáig lett volna mindegyikükért.
-Mindegy is. – folytatta mit sem törődve azzal, hogy én épp a teljes megsemmisülés szélén állok, ahogy erős fantáziámnak hála vizionáltam magam előtt a jelenetet, mikor is rokonságaink egy helyiségbe kerülnek. – Úgyis találkozunk legkésőbb az esküvőn, amit merem remélni a fővárosban tartotok meg.
Hogy mégis mi?! Esküvő?! De hát még csak most jegyeztek el! Sőt, alig pár hónapja ismerkedtünk meg!
-Én, én… – akartam valamit mondani. Magam sem tudtam, hogy pontosan hogyan is fogalmazzam meg mondandómat, mégis mindenképp szerettem volna hangot adni ellenvetésemnek.
Az egy dolog volt, hogy megkérték a kezem, de az esküvő teljesen más tészta! Azzal ráérünk még! Vagy nem? Ki nem mondott kérdésem mintha csak kiolvasta volna gondolataimból a velem szemben álló csinos asszony, mert zavart dadogásomba vágva máris sorolta tovább a fejem felett eldöntött tényeket.
-Drágám, ugye nem képzeltétek, hogy ne itt legyen az esemény? Hisz tudod, hogy a legjobb helyszínek tulajaival vagyok baráti kapcsolatban. Ne aggódj, már tudom is, hogy hová férünk be, hisz Josh tengerentúlon élő rokonait is meg kell hívni, valamint gondolom azért te is számolsz pár tucat emberre az itteni családunk és barátainkon kívül.
-H-hát… – kezdtem volna ismét bele a már eleve halálra ítélt mondókámba, de ekkor a sors keze, vagy mondjuk inkább Josh-énak, megmentett a biztos elkárhozásból.
A fiúk, akik eddig totálisan el voltak a maguk kis világában, hisz szokott módon az amerikai foci volt a téma, most valahogy mégis a közelünkbe keveredtek. Adam apja pedig úgy rántott oda magához a vállamat átkarolva, hogy kész csodának számított, hogy kocsonyákat megszégyenítő tulajdonsággal bíró lábam miatt nem zuhantam azonnal a mahagóni színben pompázó, fényesre lakkozott padlóra, bónuszként még a kezemben szorongatott, abból egy kortynyit sem kevesebb nedűt is kiborítva.
-Nem ízlik a bor? – kérdezte tenor hangján – Szerintem is inkább egy jó kis Budweisert kellene legurítani pár korsóval. Mert én ne…
-Nem vagy hajlandó Bud-nak nevezni, tudjuk jól Apa, ne folytasd. – szólt közbe szemforgatva, mégis nevetve Adam.
-De hát azok a senkiházik elvették tőlünk a nevünk! – utalt felháborodva Josh a márkanév miatti több évtizedes botárnyra a két gyártó között.
-Igen, a lényégen viszont nem változtat. Annának inkább kicserélem valami másra. Mit kérsz? – fordult felém egyetlenem.
-Se-semmit, jó lesz ez. – nyögtem ki, de Josh már ki is kapta kezemből a borospoharat.
-Frászkarikát! Hozz egy igazi italt neki, bár a leendő kis menyemet úgyis nemsokára elviszem a legjobb helyre, ahol igazi amerikai sört ihat literszámra. – szorongatott meg az eddigitől is jobban.
Csíptem őt, bár azért az általa említett, literszámra történő közös sörözést még korainak éreztem. Csak úgy, mint az egész esküvő témát. Miközben otthon kislányból lassan felnőtt nővé értem, a púderszín, hagymázas fantagóriám, miszerint első látásra beleszeretek a nagy Ő-be, aki azonnal elvesz és boldogan élünk, míg meg nem halunk, átalakult az ismerjük meg jól, maximum jegyezzen el, de mindenképp hagyjunk hosszú jegyességet, hogy ne rohanjunk bele semmi olyanba, ami közös házat, hiteleket, valamint gyerektartást vonna maga után-ba. Itt viszont az emberek ezeket a dolgokat olyan sürgetően csinálták, mintha nem lenne holnap. Egyik nap szerelembe estek, házasodtak, majd mint a szélvihar el is váltak, hisz várt rájuk a következő románc édes újdonsága. Eközben a női nemet a szobában rajtam kívül egyedüliként képviselő személy a nagy fotelt választotta célhelyéül, hogy előkelő, kecses mozdulataival helyet foglaljon benne, és borát kóstolgatva onnan nézzen gyilkos tekintettel férjére, aki mindebből semmit sem vett észre, hisz csak magyarázott nekem tovább, hogy mi mindent is kell majd a híres amerikai létről megismernem, ha a család tagjává avanzsálok.
Adam, áldja ég a gondoskodó és figyelmes lelkét, egy szimpla kis gyömbérrel tért vissza, hogy Apjától végre elszakítva, biztos támaszomként kapaszkodhassak belé az érzelmek kusza tengerében, ami jelenleg elborította egész valóm. Semmi szükségem nem lett volna most az alkoholra, pontosan erre vágytam.
– Jól van Apa, kérem vissza a menyasszonyomat, mára elég volt a tapizásából. – nevetett, miközben az én arcom a lehető legvörösebb árnyalatot vette fel. Mélységesen reméltem, hogy Clémence nem veszi rossz néven a poént, bár valljuk be, se apa, se fia nem néztek ki rosszul a maguk korosztálya számára. Vagy épp bárkié számára. De az, hogy már Adam is elkezdte ezt a menyasszonyozást, már kezdett sok lenni.
-Kicsit elfáradtam, holnap pedig dolgoznom is kell. Remélem nem haragszanak meg, ha lassan elindulunk. – néztem a fotelból az eseményeket figyelő nőre, aki csak aprót bólintott beleegyezése jeléül.
– Igaz, – vette át a szót Adam – és holnap még repülőjegyet is kell foglalnunk. Szia Anya! – mondta, és már indult is egy puszit nyomni az előbb említett nő arcára, hogy utána apjától egy öleléssel egybekötött vállveregetés bezsebelése után, felém fordulva ledöbbenhessen.
Önön érzelmeim tükröződhettek vissza szemében, ugyanis abból a teljes értetlenség sugárzott, ahogy tátott szájú, mozdulatlanságba fagyó alakom mustrálta.
-Miért is kell jegy? – kérdeztem cérnavékony hangon.
-Jajj te butus, már megijesztettél, hogy valami baj van, úgy álltál ott. – mosolyodott el, majd jött ismét közelembe – Hát a családodhoz, hogy megismerjem őket végre.
Baj volt. Határozottan baj volt. De a máskor mindig mindenre olyan gondosan figyelő partnerem nem vette észre a bennem zajló pánikot, csupán kiterelt az épületből, hogy szinte azonnal leintve egy taxit, hazainduljunk a lakásába.
To be countined …
by Nóri
Most csatlakoztál? Kezdd az elején!
Hogy minél hamarabb értesülhess a legújabb bejegyzésekről, kövess minket Facebook-on!