Menyasztori 6.rész

6.rész

“Vastag, lepedőnek is beillő szalvétámba próbáltam rejteni haláltusám, majd végül mégis a földön kötött ki fulladásom okozója, ami fogdarabhoz egyáltalán nem hasonlatos hanggal koppant, majd gurult tova a szomszédos asztal alá. “

Adam tágra nyílt szemmel figyelte az eseménysorozatot, keze félúton megállt a levegőben az asztal fölött. Nem tudta ugyanis eldönteni, hogy segítségemre siessen e, vagy inkább maradjon a fenekén, ezzel biztosítva a kellő távolságot testi épsége megtartása végett, mivel én a lehető leggyilkosabb tekintetemmel néztem rá. 

– Ezt meg mégis mi a jó égért kellett? – kérdeztem tőle, hangulatom pedig fagyosabb volt, mint azok a jégkockák, amik közt nemrég a pezsgőt hozták asztalunkhoz.

Próbáltam visszafogni tajtékzó dühöm miután már levegőt is kaptam, de hát mégis, hogy képzelni, hogy egy hülye ékszer miatt megölet? Láttam ugyanis, hogy egy gyűrű az. Tudta jól, hogy utálom a meglepetéseket. Én a kiszámíthatóság embere vagyok, és ha venni akarok valamit, azt megveszem magamnak. Köszönöm, de ne döntsön helyettem senki, majd én választok azt, és olyat, amire szükségem van. Egy újabb ékszerre pedig egyáltalán nem vágytam. Pláne, hogy hozzá híven ez is, mint minden más amivel eddig el akart látni, méregdrága lehetett. 

-Talán a pezsgőbe kellett volna. – mondta olyan megszeppenten, ahogy még soha az életben nem láttam.

Persze engem ez baromira nem tudott kárpótolni az életveszélyes jelenet miatt. Sőt, mondandója csak olaj volt dühöm tüzére. Alapból sem voltam jó passzban, így ez a kis gyilkossági kísérlettel felérő dolog hab lett az én idegösszeomlásos tortám tetején. Tényleg már csak az egy szem cseresznye hiányzott. 

-Ha abba rakod, legalább lett volna esélyem észre venni és talán, de csak talán nem fulladok meg tőle! – vágtam a fejéhez. 

-De.. de hát.. én… -hebegett, ami szintén nem volt rá jellemző. 

-Mindegy, hagyjuk is. – morogtam magam elé, majd székemből felkecmeregtem, hogy a minimum fél évnyi kolis lakbérem értékével bíró, jelenleg sajttortában és nyálban úszó, kosszal megspékelt ékszert kihalásszam a szomszédos asztal alól.

Valamilyen oknál fogva az én drága egyetlenem is pont ekkor érzett késztetést a gusztustalanná váló, bár igencsak borsos árú massza felnyalábolására.

Egyszerre hagytuk el székünk, majd hajoltunk le. Koponyám, ami az átlag fejfájásom közepette túlélte a fogam valószínűleg fehérarannyal való rövid, de annál keményebb randevúját, most ismét úgy kongott, mintha csak a híres Notre Dame bourdon Emmanuel harangját szeretné lepipálni. 

Ahogy szétterjedt a fájdalom, úgy huppantam hátra a fenekemre, kezem sajgó homlokomon tartva, egy nagyobbacska jajdulás kíséretében. Adam hasonlóan fájdalmas arcot vágott, miközben az apró, antik vasszékek között kuporgott, az oda nem illő hatalmas termetével. 

A jelenetet akár viccesnek is tarthattam volna, de a már említett, végelgyengülésben szenvedő idegrendszerem a nevetés helyett inkább kicsorduló könnyekkel látott el. Ezzel meg is volt a már majdhogynem hiányolt cseresznye. Miközben pedig már egyre homályosabban láttam, nem bírtam tovább türtőztetni magam.

– Elárulnád végre mi a fene ez? – kérdeztem türelmem vesztve, bár hangom inkább egy sípoló gumikacsáéra emlékeztetett. 

– Meg akartam kérni a kezed. – rogyott le ő is a földre, bár ő sarkán ülve, térdével támasztotta az ötcsillagos étterem teraszának padlózatát. 

– Hogy miii? – váltottam még ettől is két oktávval fentebb, elnyújtva a szót. 

-Én… én azt hittem így tökéletes lesz. – mondta teljesen letörten – Sajnálom. 

Nem akartam hinni a fülemnek. Sőt, egyik érzékszervemnek sem. Ez az egész totálisan nonszensz volt. Alig pár hónapja jártunk csupán, nem beszéltünk a családomnak való lassan esedékes bemutatáson kívül egyéb komoly témáról, nem volt semmi előjele, hogy erre készülne, és én totál, de totál nem voltam felkészülve erre. Se lelkileg, és ahogy a helyzet mutatja, testileg sem. 

Egy darabig még emésztettem magamban a dolgot, bár látszott rajta, hogy hallgatásom egyre jobban frusztrálja őt. Majd egészen lassacskán szájzugom felfelé kunkorodott, ahogy elképzeltem a tökéletes jövőképet a tökéletes pasival. 
Immáron a boldogságtól fakadtam sírva, szegény Adam pedig nem tudta eldönteni, hogy akkor ez most jó jel, vagy sem. 

-Gyere már ide te nagy mamlasz! – szóltam rá, de közben már én voltam az, aki a szűk helyen felé igyekezett, mindezt persze a térdem segítségével kivitelezve. 

-Akkor nem haragszol? – kérdezte, miközben én már a nyakába borultam, hogy ott folytassam az egerek itatását. 

-Igen! – válaszoltam.

Kissé ledermedt, bár nem értettem hirtelen miért is, majd mikor agyam végre felvette a normálisnak mondható fordulatszámot, azonnal javítottam botlásom.

-Vagyis nem, nem haragszom és igen, hozzád megyek! – szorongattam úgy nyakát, mint gyerekkoromban a plüssmackóimat.

-De hát meg se kértelek. 

Most én voltam az, akin a jeges áramlat futott végig. Elhúzódtam tőle, de a várt helyett egy pajkos vigyorral a száján elterülő arc látványa fogadott.

-Tökfej! – nevettem, miközben vállon csaptam. 

-Szeretlek! – válaszolta szintén kacagva, majd egy olyan hihetetlenül intenzív csókkal jutalmazott, ami után örültem is, hogy már alapból közel vagyunk a földhöz, mert a gravitáció hirtelen ezerszeres erővel csapott le rám. 

Pillanatnyi felhőtlen boldogságom viszont csakhamar óriási zavarba csapott át, ugyanis a háttérből meghallottam a tapsokat, füttyöket, valamint még az üdvrivalgásokat is. Először még értetlenül emelkedtem meg kissé, és fordultam hátra, de ahogy tekintetem körbejárt, legszívesebben inkább azon nyomban visszabújtam volna az asztalok közé. Mögöttünk ugyanis a pincérek, oldalról pedig a járókelők csatlakoztak be, hogy ingyenes színi előadást élvezve lehessenek megfigyelői életünk eme fontos eseményének. Nem szerettem soha a középpontban lenni, ráadásul volt, aki még egy fotót is ellőtt a mobiljával. 

-Jézusom! – temettem arcomba kezem, és próbáltam meg hajam takarásában elrejtőzni.

-Hé, hát nem örülsz? Egy kicsit se? – kérdezte szerelmem, ahogy próbálta lefejteni az arcom előtt vaspántokat megszégyenítően fixen lévő ujjaimat. 

-De. Tényleg! Csak a tömeg… Én meg olyan hülyén viselkedtem. – kukucskáltam ki a már szabaddá tett réseken.

-Akkor esetleg felpróbálnád? – vetette be ellenállhatatlanul szexi mosolyát. 

Kezem immár magától hullott le, ahogy tátott szájjal meredtem a tenyerében tartott szalvétán csücsülő csillogó ékszerre. Jobban mondva remekműre. 

Biztosan egy vagyon lehetett, hisz egyedi darabról volt szó. Óvatosan vettem kezembe. Valószínűleg már akkor felvehette és gyorsan letörölgethette, mikor én még a körülöttünk lévő embertömeg realizálásával voltam elfoglalva. Igaz itt-ott még volt rajta némi tortafoszlány, de így is kirajzolódott előttem az apró, csillogó kövek mintázata.

Messziről csak az látszott, hogy szinte az egész felületét piciny, csillagoknak is beillő kövecskék fedik, közelről viszont látszott a még apróbb, szinte tűpöttynyi szemekből két egymásba fonódó A betű alakja. Igazi mestermunka volt, ami kimondottan nekem készült. Ahogy önjáró módon automatikusan ujjamra húztam, az tökéletesen illet rá. 

Tényleg szóhoz sem tudtam jutni. Azt se nagyon fogtam fel, hogy Adam egy újabb, immár apró csókkal lepett meg, kábulatomból már csak arra eszméltem, hogy ismét az asztalnál ülök, szabad kezemben pezsgőt szorongatok, majd elcsípem Adam mosolyogva előadott monológjának végét.

– Úgy látom, mégis csak tetszik. Pedig azt hittem, nem szereted az ékszereket. – ugratott játékosan.

-Ugyan kérlek, melyik nő ne szeretné az ékszereket?

To be countined …

by Nóri

Most csatlakoztál? Kezdd az elején!

Hogy minél hamarabb értesülhess a legújabb bejegyzésekről, kövess minket Facebook-on!



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük