Menyasztori 5.rész

5.rész

Úsztam a boldogságban. Beköszöntött a nyár, vele együtt pedig még a kezemet is megkérték. El sem akartam hinni, hogy mindez megtörténik velem. Velem, aki eddig totálisan lúzer volt, ha a párkapcsolati dolgokat tekintjük. 

Ugyan bejártuk a város összes romantikus turistalátványosságát, de meg voltak a kedvenceim. Például heti rendszerességgel andalogtunk a híres sugárúton, hisz ki nem hagytam volna a Champs-Élysées esti fényeit, vagy a Saint-Jacues torony csodálatos látványát, mikor volt egy szívdöglesztő pasi, aki közben végig birtoklón rajtam pihentette a kezét. A lánykérésre viszont nem ezen helyek egyikén került sort.

Nem is értettem miért akar Adam ebédre invitálni, mikor már így is rettenetesen későn bújtunk ki az ágyból lévén, hogy előző este is a Lumier’s-ben voltam beosztva, ő pedig szokott módon támasztotta a pultot arra várva, hogy leteljen a műszakom. Rengetegszer próbált már meggyőzni, hogy adjam be a felmondásom, de nem akartam ingyenélősködni rajta. Mivel pedig nem hajtottam fejet akarata előtt, azt pedig nem szerette, ha hajnalban egyedül kelek át a városon, kénytelen volt ilyenkor a munkahelyemen múlatni az időt. 

Eleinte még zokon vettem, mikor egy-egy nő bepróbálkozott nála, miközben én pont ezeknek a libáknak a koktéljait kevertem, de ez csakhamar szórakoztató játékba ment át.

-Nézd! – súgta szerelmem kicsit közelebb dőlve a pulthoz, mintha csak rendelni szeretne még egy pohárral – 10 óránál, barna, fekete miniruhás. 

Azonnal a megadott irányba tekintettem, és már ki is szúrtam az illetőt. Szemem gyorsan továbbsiklott rajta, mintha csak a táncoló, iszogató vendégek sokaságát bambulnám, de nem bírtam megállni egy felfelé kunkorodó, sikertelenül elnyomott vigyort.

-Tuti befutó. – súgtam vissza úgy, hogy ajkam a lehető legkisebb mozdulatokat ejtse, miközben épp áttisztítottam az egyébként is csillogó márványfelületet – Mindjárt elindul. 3.. 2… 1. – mondtam, és igazam is lett.

A kissé ittas csinibaba már fel is állt barátnői köréből, hogy tipegve közelítse meg a területünket. Mivel nem törzsvendégnek számított, nem is sejthette, hogy Adamnek barátnője van, aki ráadásul itt áll a pasijától alig egy karnyújtásnyira. 

Eleinte kedvesen koptatta le a lányokat, majd miután látta, hogy egy-egy eseten milyen jókat derülök, különböző felállásokat alkottunk. Ha normális illetőről volt szó, akkor persze megkegyelmeztünk, de az éretlenebb, totálisan spicces, túlontúl rámenős csajok válogatott történetekkel gazdagodhattak. 

-Most melyik legyen? – kérdezte gyorsan, ahogy kissé hátat fordítva a célszemélynek, italát szájához emelve palástolta, hogy velem diskurál – legyen az ittas? 

– Hmm.. nincs pia szagod. Inkább a házas. – vigyorodtam el, miközben lehajoltam, mintha a pult alatt matatnék. 

– Ahogy óhajtja, hölgyem. – kaptam a játékos választ, ő pedig már át is vedlett újdonsült színészi szerepébe. 

Még a főnököm, aki kicsit kimértnek volt mondható is, megdicsérte olykor alakításait. Így már egész gyorsan teltek le a műszakok.

De kanyarodjak vissza az eredeti történethez, hisz mindenki a lánykérésre kíváncsi. 

Egy újabb szórakoztató műszak leteltével, késő délelőtt ébredtünk. Összeütöttem egy gyors villásreggelit, de az esténként mellettem fekvő félisten mindenképp el akart vinni ebédelni, holott én tökéletesen telítve éreztem magam. Legyen neki karácsony, gondoltam magamban, mikor sóhajtva megadtam magam neki. Pedig egy bekuckózós, cicanacis lazulást terveztem mára.

– De semmi puccos hely! – adtam meg kompromisszumom alapkövét, mivel egyáltalán nem volt kedvem kiöltözni, és ezt ő is tudta nagyon jól.

-Csak mássz ki a csigaházadból, nekem annyi is elég. – válaszolta, miközben édes csókkal próbált motiválni.

Persze ő mindig jól nézett ki, bármit is kapott magára. Egy farmer, majd a vállfáról random leakasztott ing, és máris ő volt a Dávid szobor lepipálója. Én meg persze turkálhattam a cuccaim között, hogy miben is mutatkozhatnék mellette úgy, hogy ne a húgaként tekintsenek rám az emberek. A kócos sörényem rendbetételéről, valamint a karikáim eltüntetéséről pedig már ne is beszéljünk. 

Ahogy már az Avenue de Sufferen húzott maga után tudtam jól, a Matt’s-et elfelejthetem. Pedig reménykedtem a finom steak burgonyájukban, ha már vettem a fáradtságot arra, hogy kitegyem a lábam a lakásból. Az azért csak lecsúszott volna. A Villa Verdi előtt fékezett le olyan csillogó szemekkel, mintha csak aranyrudakat osztogattak volna minden oda betérőnek. E helyett inkább az az állítás lett volna igaz, hogy a vendégek hagynak ott ahhoz hasonló összegeket egy-egy fogás után.

Furcsállottam, mikor a pincér a foglalási könyvet böngészve egy félhangos, amolyan “én már mindent tudok” áááááh-t ejtett meg, mikor megtalálta Adam nevét a listán, majd asztalunkhoz kísért. Kint foglaltunk helyet, holott vágyakozva tekintgettem a klimatizált belső tér felé. Nem értettem miért itt a hőségben kellett minket leültetni, mikor odabent bőven lett volna még kétszemélyes asztal a hűvösben. 

Kezdtem egyre morcosabb lenni. Egyáltalán nem akartam ebédelni, fáradt voltam, tudtam, hogy pár nap múlva a női gondok is beköszöntenek, melegem volt, ráadásul az ilyen flancos helyeket próbáltam már egy ideje kerülni, hisz Adam mindig gavallért játszott, és még egyszer sem hagyott fizetni. Ráadásul az egyébként mindig vérpofinak tűnő, laza partnerem most alig fért meg hátsóján, annyira be volt sózva valamitől.

-Rendelj, amit csak szeretnél. – vigyorgott rám olyan ezer wattos mosollyal, amitől jelen hangulatomban csak még inkább elvette a kedvem még az élettől is.

Szememet összeráncolva vettem kezembe a vaskos, bőrkötésű étlapot. Biztosan cuki őzikék haltak hősi halált érte, olyan selymes tapintású volt. Régebben bele sem néztem. Monica kíséretében megelégedtem egy-egy ízesített limonádéval, esetlegesen valami alap desszerttel. 

Ahogy sorra vizslattam a francia ételkülönlegességeket, elegem lett. Összecsaptam a kezemben tartott tárgyat, majd ellentmondást nem tűrve, a régi epres-mentás limonádémon kívül nem voltam hajlandó mást rendelni. Egy darabig szótlanul fürkészett, majd mosolyogva adta le a rendelést a túlságosan is piperkőc pincérünknek.

– A hölgynek egy epres-mentás limonádét kérnénk, valamint a desszertet. 

A desszertet? De hisz nem is beszéltünk meg semmiféle desszertet. Amíg a titokzatos édességre várakoztunk, többször is próbált enyhítő beszélgetést kezdeményezni, de én minduntalan hallgatásba burkolóztam. Ez még mindig jobb volt, mintha ráborítottam volna az idő közben kezem ügyébe került enyhén piros, és valljuk be, tényleg nagyon finom limómat. Kár lett volna érte. 

Pincérünk végre megérkezett, és a kedvencemet tette le elénk. Egy-egy szelet istenien illatozó sajttorta szeletet. Szó, mi szó, ezzel valamennyire lekenyerezett, de még mindig majd meg gyulladtam idekint, a hormonjaim is veszett táncot jártak bennem, és már a fejem is megfájdult. Mielőbb végezni akartam, hogy otthon ismét az ágy ölelését élvezhessem, lehetőleg már egy fájdalomcsillapító társaságában. 

Ahogy emeltem volna a villám, a kis arany keretes zsúrkocsi aljából egy jégbe hűtött pezsgőt varázsolt elő a már említett, erősen metroszexuálisnak tűnő alkalmazott. 

Kérdőn vontam fel szemöldököm, ahogy Adamre pillantottam, de nem szólt semmit, csak vigyorgott, mint a tejbe tök. 

Vállat vontam, majd megvárva a pincér távozását, újdonsült intenzitással estem neki az előttem várakozó különlegességnek.

Két pofára tömtem magamba, olyan istenien olvadt szét a számban. Észre sem vettem, hogy szerelmem is kezében tartja ugyan evőeszközét, de ételéhez hozzá sem nyúl, helyette csakis engem figyel. Kezdtem volna megfeledkezni minden eddigi ellenvetésemről, mikor egy édes falat elmajszolása közben valami hihetetlenül keményre haraptam rá. De olyan erővel, hogy szinte a koponyámban hallottam a roppanó hangot, ami a fejfájásomat abban a pillanatban kb. kétszeresére növelte.

Tuti a fogam! Biztos, hogy a már kétszer újraépített őrlőmből ismét letört egy darab! Nem lehet igaz!

-Hogy az a jó… – kezdtem teli szájjal magyarul káromkodni az ötcsillagos francia étterem teraszán, mikor észbe kaptam hol is vagyok, amire persze heves köhögésbe kezdtem.

-Le ne nyeld! – mondta Adam rémülten. Ezeket a szavakat eddig bezzeg sohasem hallottam tőle…

Vastag, lepedőnek is beillő szalvétámba próbáltam rejteni haláltusám, majd végül mégis a földön kötött ki fulladásom okozója, ami fogdarabhoz egyáltalán nem hasonlatos hanggal koppant, majd gurult tova a szomszédos asztal alá. 

To be countined …

by Nóri

Most csatlakoztál? Kezdd az elején!

Hogy minél hamarabb értesülhess a legújabb bejegyzésekről, kövess minket Facebook-on!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük