3. rész

“Itt volt egy helyes, mégis teljesen illedelmes, kedves pasas, aki valljuk be, ritka, mint a fehér holló, én pedig azon kívül, hogy Adamnek hívják, nem tudtam meg róla egyebet. “

Az említett Adamország, viszont teljesen sivár volt uralkodója nélkül.

Én, mint hűséges alattvaló, másnap, ugyanabban az időpontban ismét meglátogattam a Villa Verdit, mintha legalább arra volna felesleges költeni valóm, hogy minden nap ott múlassam az időt. Reménykedtem, hogy hátha ismét összefutunk. Mi van, ha ez a törzshelye? Végül is, eléggé a legújabb divat szerint öltözködött, így minden esély megvolt, akár erre is. Vagy épp arra, hogy életében először és utoljára járt ott.

Reménytelen eset voltam. Ha szerelmes lettem, márpedig első látásra ugyan nem, de második, esetleg harmadik találka után már biztosan annak mondtam magam, akkor teljes szívemet odaadtam. Amit a pasik ugyanazon lendülettel törtek össze. Ugyan nem éltem álomvilágban, de mindig meg volt bennem a remény, hogy most aztán tényleg találtam, ha nem is egy férjjelöltet, de legalább egy valamire való, 2 hónapnál hosszabb kapcsolati alanyt.

De Adammel valami más volt. Ugyanúgy éreztem magam, sőt, még jobban, mint amikor már hetek óta udvarolnak nekem. Kis, rózsaszín, pamacsos felhőkön lógattam lábam, és alig fogtam fel valamit a külvilág felém hatoló ingerei közül. Pedig csak egyetlenegyszer találkoztam vele. Mégis a hatalma alá kerültem. 
Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy ugyanolyan limót szürcsölök ugyanazon étterem ugyanazon székén ülve ugyanazon időpontban, mint az előző nap, azzal a különbséggel, hogy nem nőnemű ismerősömre várakoztam, hanem sokkal inkább az erősebbik nem egyik igencsak kívánatos képviselőjét szerettem volna megcsípni.

De nem jött. Biztosan máshol ebédelt. Sebaj, majd holnap. Gondoltam, mikor végül dolgomra indultam.

Aztán eltelt a másnap, majd egy hét is. Én pedig minden délután megtörten kullogtam hol órákra, hol a kollégium irányába, hogy mély önsajnálatomat némi tanulásba öljem. Persze nem jött össze.

Alig haladtam valamit, esténként pedig volt, hogy némelyik koktél összetevőjét felcserélve egy merőben másikéval, ráztam össze a shakerben, annyira elkalandoztak gondolataim. Szerencsémre nem mindegyik vendég vette észre bakim. Egyesek ugyanis már nem abban az állapotban voltak, hogy feltűnjön nekik a megszokottól eltérő ízvilág.

Utána viszont már nekem is sűrűbb lett a teendőlistám, így már esélyem, na meg pénzem sem volt az ötcsillagos étterem teraszán lógni minden délben.

Eltelt még 3 hét. Kerek egy hónapja volt az ominózus találkozás, de én még mindig nem bírtam kiverni a fejemből azt a magas, jóképű pasast. Furcsa kábulatban keltem és feküdtem le, hol emberi időben, hol munka után, hajnalban.

Nem az esti műszak készített ki, azt már megszoktam, hanem a kettősség, ami bennem zajlott. Egyrészt, még mindig éreztem azokat az idegtépően varázslatos vattacukorfelhőcskéket, amikor eszembe jutott Adam mosolya, másrészt teljesen frusztrált voltam, hogy azóta se híre, se hamva a fazonnak. Persze egy ilyen nagyvárosban nem nehéz eltűnni, de én tényleg reménykedtem, hogy összefutunk.

Kedd volt. Már azon kezdtem agyalni, hogy megfogadom Monica tanácsát, és magamnak állított szabályomat megszegve, tényleg engedek valamelyik vendégnek a Lumier’s-ből és lefekszem valakivel, csak, hogy bebizonyosodjon, hogy szánalmas koslatásom csak hormonháztatásom zavarából adódott.

Ahogy délután, épp utolsó órámról baktattam kifelé, hogy a Paul Painlevé kis zöld terén levágva az utat, egy gyors vacsorához való bevásárlást eszközöljek, majd utána a koli szobám ágyába vessem magam, felkészülve az esti munkára, valami elpattant az agyamban. Már másfél hete csakis kézen fogva, ölelgetve, egymás szájából ki nem esve sétáló párokat láttam mindenhol. Sehol egy szingli, sehol egy karrierista, határozott nő, de még a magányos kutyasétáltatók is valahogy elkerültek.

Biztosan valami gond van velem. Nem szoktam így viselkedni. Máskor magasról letojom a többi járókelőt, hisz az ilyen nagyvárosokban senki nem foglalkozik a másik életével, erre én itt bámulom, és még elemzem is őket.

Egyik kezemben nagy adag könyvem, másikban pedig telefonom, melyet alig bírtam kihalászni a vállamon függő nagy, őzikebarna táskám legmélyéről. Mintha még a mobilom is szabotálni akart volna abban, hogy elérhessem drága jobb kezem, hogy tanácsot kérve tőle, némi vígaszt nyerjek, mégsem ment el totál az eszem.

A vásárlás után, visszafelé, a parkból kiérve, épp egy zebrán keltem át, mikor megtörtént a csoda. Teljesen bele voltam merülve azon műveletembe, hogy kezemből semmit sem kiejtve beszéljek barátnőmmel, miközben az úton kerülgetem, a szinte csak szemből érkező emberáradatot.

Ahogy immár a 2 szatyorral, barna táskámmal, valamint könyveimmel együtt próbáltam megtartani egyensúlyom, miközben az emberi bólyák közt szlalomoztam, amíg Monica, konkrét “mentsük meg Annát a teljes idegi összeomlástól” projektet állított össze a telefon túlvégén, valaki a nevemet kiabálta.

Fel sem tűnt volna a dolog, ha nem hangzik olyan lehetetlenül furcsán a gyerekkorom óta használt hívószavam. Az itteni emberek mindig is furcsa orrhangon ejtették ki, és rövidítették le azt, amolyan Önhá-t varázsolva, az arra cseppet sem hasonlító utónevemből. Sohasem tudtam megérteni, hogy jött ez nekik össze, de már teljesen megszoktam. Ez a valaki viszont tökéletes baritonján úgy ejtette ki, mintha csak otthon lettem volna.

A zebra kellős közepén nyomtam be a satuféket, majd tettem 180 fokos fordulatot, mikor egy kidolgozott, bár meglehetősen kemény mellkasnak ütköztem neki, mire készülékem, melyre több hónapig spóroltam, törött kijelzővel landolt a fehérrel csíkozott aszfalton.

Pszichém valamelyik másik dimenzióba repíthetett, melyben csak egyetlen egy dolog létezett. Adam.

Ott állt előttem, hús-vér valójában, a maga kb. 190cm-es magasságával, sötét hajával, világos szemével, kissé bronzos árnyalatú bőrével, enyhe, de pont szexis borostájával, valamint a szája szegletében játszó huncut mosollyal, ez a fantáziaképnek is beillő lény.

Én pedig ismét lefagytam.

Azonnal lehajolt és sűrű elnézést kérve vette fel a még mindig földön heverő, fehér telómat, hogy aztán szórakozottan a kezében forgatva azt, vissza se adja nekem.

Ha másról lett volna szó, leharaptam volna az ellenkező nem fejét azért, amiért nekem jött, majd kikapva a mobilt, magasra húzott orral vonultam volna el, hogy magamnak is bebeszéljem, nem én voltam ismét béna és megőrizzek valamit női büszkeségemből.

Most persze csak pislogtam, mint egy partra vetett hal, miközben a járókelők serege már sehol sem volt, ellenben az autósok meglehetősen mérges szitkokat kiabáltak ki járművükből, miközben minket kerülgettek.

-Ööömmm, esetleg nem megyünk le? – kérdezte, mire enyhén bólintottam.

Erre kikapta kezemből a bevásárlás alkalmával beszerzett 2 nagy papírszatyrot, majd vállamnál fogva menetirányba fordított, hogy amíg át nem érünk az úttesten, tenyerét szinte birtoklón a hátamon nyugtatva, navigáljon engem.

Persze, lehet csak beképzeltem, és valójában csak attól tartott, hogy önállóan nem volnék képes megtenni ezt az apró utat. Mondjuk, ebben volt valami…

To be countined …

by Nóri

Most csatlakoztál? Kezdd az elején!

Hogy minél hamarabb értesülhess a legújabb bejegyzésekről, kövess minket Facebook-on!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük