4.rész

“Erre kikapta kezemből a bevásárlás alkalmával beszerzett 2 nagy papírszatyrot, majd vállamnál fogva menetirányba fordított, hogy amíg át nem érünk az úttesten, tenyerét szinte birtoklón a hátamon nyugtatva, navigáljon engem.

Persze, lehet csak beképzeltem, és valójában csak attól tartott, hogy önállóan nem volnék képes megtenni ezt az apró utat. Mondjuk, ebben volt valami…”

Az a bizonyos tenyér pedig ezek után gyakran tévedt a fent említett irányba, hogy elfoglalja egyik kedvenc helyét hol itt, hol kicsit lentebb rajtam. 

Miután sikerült élve megúsznunk az autósokat, ellentmondást nem tűrve vezetett be egy telefonos üzletbe, hogy kicseréltesse kijelzőmet. Persze ez nem ment egyik percről a másikra. Mikor közölték, hogy másfél óra múlva vehetjük csak fel, mert ezer és egy dolguk van, hiába próbáltam őt meggyőzni, hogy közeli lakhelyemről se perc alatt itt leszek érte. Igaz ajánlatának, hogy addig üljünk be valahová, eléggé megörültem.

-Gyere, tudok egy szuper helyet! – és már újból tolt is.

Na persze, biztosan a közeli La Petite Périgourdinebe akar vinni, gondoltam magamban kissé kárörvendően, és örültem, hogy végre én is képes vagyok agyam fogaskerekeit megfelelően működtetni. A közeli helyet már untig ismertem, mivel csak egy saroknyira volt a kolesztól. De tévedtem. Az említett étterem ajtaján nem fordultunk be, helyette megkerülve azt, a mellette lévő, szűkösebb, felfelé ívelő utcában, rögtön a könyvesbolt után, ahová nem egyszer tettem már be a lábam, a 20-as számú lakóház bejáratánál álltunk meg. A robosztus, vastag, középen rézverettel díszített fa ajtó mellett, a kapucsengőnél kis, szintén rézből készült tábla díszelgett. A betűk, a szokott cikornyás, fellengző francia írástól eltérően, határozott, talpas nagykapitálisokból állt, mely a következőt hirdette: Matt’s.

Ahogy a gombra tette ujját, egy zúgó hang kíséretében, azonnal kattant is a zár, hogy beengedve minket, felkaptassunk az első emeletre, ahol csodák csodájára, egy olyan kis lakásvendéglőt találtam, amiről életemben nem hallottam még. A bónusz pedig az volt, hogy igazi, zsírban és szénhidrátban tocsogó ételek illatai szálltak mindenfelé. 

Mondhatnák rám, hogy biztos salátán és vízen élek, hisz sosem voltam több 55kg-nál, de a valóságban imádok enni. Zsíros, húsos, netán csak félig átsült, kissé véres? Nem szerénykedem, ha ételekről van szó. Ez a hely pedig maga volt a kánaán, ráadásul a többi útszéli étteremmel ellentétben, itt nem volt tömeg. Egy barátságos, csupán pár főt befogadó, igazi amerikai kajákat felsorakoztató és teljesen ilyen stílusban dekorált vendéglátóhely volt. 

Ahogy Adam rendelt nekünk egy-egy felettébb kiadós burgert némi steak burgonyával és kólával, kezdett az én feszültségem is alábbhagyni. 

Nem, hogy kínosan várakoztunk volna, hogy leteljen a telefon elkészülésére szánt idő, de jóval meg is haladtuk azt. Olyan felhőtlenül elcsevegtünk, hogy alig vettük észre, hogy a bolt hamarosan bezár, én pedig a szinte oxigént nyújtó tárgy nélkül maradok másnapig, ha nem iparkodunk. A délután folyamán viszont több dologra is rájöttem.

Adam tökéletes franciája tényleg anyanyelv volt. Szó szerint. Ugyanis a tőlem pár évvel idősebb férfi akcentusos angolja nem is igazi angol volt, mivel Apja, ugyan fiatalabb korától itt élt már, de Amerikában született. Ez a hely pedig a kedvence, mivel egy tengerentúlról jött ismerősük üzemelteti, és szerinte itt kapható egész Párizs szerte az egyetlen burger, ami tényleg olyan, mint az általa szeretett nagy országban, ahol sajnos már nem járt néhány éve. Adam tehát igazi nemzetközi lény volt. Nevemet is azért tudta tökéletesen ejteni, mert elmondása szerint mindig nagyon ügyel arra, ha egy másik ország szülöttje bemutatkozik, figyeljen a hangzására. Bezzeg én először elfelejtettem az övét, nem, hogy még a kiejtését is megfigyeltem és elraktároztam volna. 

Remek délutánt zártunk, én pedig egyáltalán nem zavartattam magam, hogy pihenés nélkül kell este beállnom a pult mögé. Ugyanis a Lumier’s egy új törzsvendéggel, én pedig egy hihetetlenül szuper pasival gazdagodtam ezek után. 

Később kiderült, ő is többször járt az Eiffel toronyhoz közeli nívós étteremben, ahol anno Monicával találkoztam, csak épp folyamatosan elkerültük egymást. De az egyetem környéki összefutásunk sem volt a véletlen műve. Adamat sem hagyta nyugodni, hogy azóta nem látott, így épp, egyik még ott tanuló haverjához sietett, hogy megtudja, nem ismer e engem. Feltett szándéka volt ugyanis, hogy a több ezer diák között, ha a tanév végéig is tart, de felkutatja kilétem.

Határozott, céltudatos, magabiztos és baromira szexi pasi volt. Az első hónapokban ugyan barátnőm kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő is csak egy, a sok szemétláda pasiból, akik a város köveit tapossák, de egy idő után belátta, hogy léteznek kivételek. 

Minden olyan gyorsan történt. Pár hét elteltével már csak azt vettem észre, hogy a cuccaim egy kellemes méretű tetőtéri lakásba vándorolnak, én pedig javában készülök a szüleinél megejtett, első nagy találkozásra. 

Kivételesen minden simán ment, bár az édesanyja, Clémence nevét alig tudtam kiejteni, ugyanis a szó végén lévő sziszegés, nekem valahogy nem ment. Egyáltalán nem tűnt olyan korúnak, mintha Adam szülője lenne, sokkal inkább egy kissé idősebb unokatestvérre hajazott. Világosbarna, vékony, kissé alacsony nő volt, aki magasságát olyan hihetetlenül keskeny tűsarkakkal toldotta meg, hogy az ezekben való állás is felérhetett egy testedzéssel, bezzeg ő még tökéletesen lépkedni is tudott benne. Irigylésre méltó volt. Arca és teste szépségét, a tipikus francia vérnek köszönhette, mivel ruhái és sminkje pontosan azokat a domborulatokat hangsúlyozta, vagy épp rejtette el, amiket kellett. Egy hajszálnyit kimért volt, de ez inkább amolyan francia arisztokrata jellemet adott neki, de legalább, ha nem is lettünk azonnal kebelbarátnők, elfogadott.

Apja, a tipikus amcsi Josh névvel rendelkező fazon, viszont teljesen levett a lábamról. Látszott, hogy szerelmem tökéletesen rá ütött. Magas volt, bár sötét hajában és ápolt borostájában már jócskán fellelhetőek voltak az ősz szálak. Tutira sokkal idősebb lehetett a feleségénél, de korosztálya számára szívdöglesztően nézhetett ki. A magabiztosság és sárm, csak úgy sütött róla, de egyáltalán nem volt beképzelt. Meleg, kedves természete és szóviccei igazán üdítően hatottak az én stresszben úszó idegrendszeremre. 

Én persze nem vittem azonnal haza, bár pár hónap elteltével, arra is sor került…

To be countined …

by Nóri

Most csatlakoztál? Kezdd az elején!

Hogy minél hamarabb értesülhess a legújabb bejegyzésekről, kövess minket Facebook-on!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük