Szeretsz olvasni, de nincs időd rá?
Esténként a munkahelyi stressz, vagy a gyerek, esetleg mindkettő miatt erőd sincs megtartani egy kötetet a kezedben?
Mihelyt bevackolsz, hogy kicsit kikapcsolódj, már csak arra eszmélsz, hogy a könyv a padlón, fejed pedig a saját válladon koppant?

Ha magadra ismertél, mégis szeretnél néha pár percet egy jó történetre szánni, akkor itt a helyed! Csak nyomd be mobilodon a Vintage Völgy blogját, és élvezd velünk együtt a sztorit!

Ugyanis főhősnőnk, Anna, fejezetről fejezetre, személyesen meséli el neked romantikus, sokszor vicces menyasszony létének történetét, melynek idegőrlő eseménysorozatában már ő sem tudja, hogy nevessen, vagy sírjon inkább.

Kövess minket közösségi oldalainkon, hisz ott mindig megosztjuk az éppen megjelent fejezeteket!

1. fejezet

Annának hívnak. Nem, még nem árulom el a teljes nevem, azzal ráérek még később is sokkolni téged. Most pedig elmesélem Neked, hogyan lettem igazi Menyaszörny. Tudod, az a fajta menyasszony, aki idegileg már teljesen kikészült az esküvője megszervezésétől, és kifordulva magából, inkább hasonlít egy anyósra, mint tündéri mátkára, akit bárki örömmel venne el. Én pedig pont ilyen lettem. Pedig minden olyan szépen indult…

*****

Egészséges önbizalommal rendelkeztem. Mindig is tudtam magamról, hogy nem vagyok csúnya, persze hosszú, hullámos, eredeti szőke tincseimre állandóan megkaptam a kedvesnek nem éppen mondható beszólásokat. Nem cicomáztam ki 3kg festékkel reggelente az arcom, de azért adtam magamra. Otthon, szeretett fővárosomban bomlottak utánam a pasik. Bezzeg itt, a divat és a stílus fellegvárában, Párizsban, csak egy voltam a sok közül. 

Hiába mondja mindenki, hogy a magyar nők szépek, igenis a ruha teszi az embert! Ha tüzetesebben megnéznénk szinte bármelyik francia, velem korú nőt az utcán, kiderülne, hogy szinte csak a rajta bemutatott divatdaraboktól függ álomszép kinézete. A helyieknek valahogy a vérében volt az, hogy a semmiből is úgy tudtak öltözködni, mintha csak egy fényárban úszó kifutóról léptek volna le éppen. Ellentétben velem. Amíg kishazámban füttyentve fordultak meg utánam, addig itt szürke kisegérré léptem vissza. Nem mondom, hogy jót tett az önértékelésemnek, de hát nem lehet minden tökéletes.

Már 3 éve laktam itt, de futó kalandokon kívül nem jutottam többre. Egészen addig, amíg Adam be nem lépett az életembe. Ő pedig minden eddigi elvárásomat felülmúlta. 

Tavaly jöttünk össze, bár esetemben szánalmasnak mondható a dolog, mivel azonnal belehabarodtam, pedig barátnőim közül én voltam az, aki világ életében fennhangon hirdette, hogy nem létezik szerelem első látásra. Nem hittem a tündérmesékben. Azon már túl voltam.

De kezdjük az elején.

Voltam olyan szerencsés, hogy egyetemi tanulmányaim folytatását, vagyis az MSc képzést Franciaországban, a szerelem városának szívében kezdhettem el. Imádtam az országot, imádtam a várost, imádtam a sulit, és gyűlöltem a koleszt. Itt, a belvárosban olyan hihetetlenül drágák voltak a bérleti díjak, hogy nem is álmodhattam volna egy kis garzonról. Heti 4 nap, esténként, ugyan egy normálisnak mondható pubban álltam a pult mögött, de keresetem pont arra volt elég, hogy ne haljak éhen. Itt minden csilli-villi, és cseppet sem olcsó volt. Maradt tehát a folyosón lévő közös fürdő, és a 2 ágyas, szűk, sötét szoba. 

És sajnos állásomból kifolyólag adódtak partneri kapcsolataim is. 
Mivel az egyetemen jóformán lányok voltunk a csoportunkban, egyébiránt pedig mindig rohantam A-ból B-be, javarészt az órákról a könyvtárba, a koliban sem sokakat ismertem meg. Na meg ki akarna egy lepukkant, záptojásszagú fiúszobában ágynak esni valakivel, ha a szobatárs perceken belül betoppanhat. Ebből azért már kinőttem. 

Azért a Lumier’s-ben, ahol a szomjas vendégeket szolgáltam ki heti rendszerességgel, engedtem némi szabad teret, hogy én is élvezhessem kicsit az életet. A szűrő, melyet a pasikon használtam erős volt, mégis csak a lúzereket fogtam ki. Vagy titokban nős, vagy lusta disznó, esetleg szimplán hülye. Kezdtem kiábrándulni abból, hogy valaha is tartós kapcsolatba bonyolódom idekint, miközben otthon hagyott ismerőseim szépen lassan elkelnek. Ugyan még nem voltam semmivel sem elkésve, de igazán jöhetett volna egy herceg fehér lovon, hogy megmentsen. Még ha nem is énekelek vele a naplementében, miközben az állatok csatlakoznak csöpögős duettünkhöz, hogy elkezdődjön a boldogan éltek, míg… 

De tavaly minden megváltozni látszott. 

Monica-val, az egyetlen nem koleszos francia barátnőmmel beszéltünk meg egy találkozót a Villa Verdiben. Ugyan a campuson ismerkedtünk meg, de nem voltunk csoporttársak. Ő tősgyökeres francia volt, a puccos helyet pedig természetesen ő választotta. Neki nem jelentett gondot ötcsillagos étteremben ebédelni az Avenue de Suffren. De belementem, hisz egy hónapban egyszer igazán kijár ennyi nekem is. Amíg rá várakoztam, nem voltam hajlandó a klimatizált térbe vonulni, inkább a tavasz eleji, gyenge napsütést választottam az épület előtti teraszon, hogy láthassam a felénk magasodó turista látványosságot. 

Csodálatosan mogyoróbarna hajú, hozzá pedig porcelánfehér bőrű, magas, vékony, tökéletes idomokkal rendelkező barátnőm szokásához, és jó francia nőhöz híven, késett. Persze ez nem jelentett problémát, így nyugodtan belemerülhettem a táskámban hurcolászott könyvbe, melyet egy hete küldött otthonról Anyu. Drága szülőmmel közös íróink könyveit felváltva faltuk, persze meghagytam neki az első olvasás örömét, hozzám csak akkor került postára a küldemény, ha ő már kivégezte azt. 

Miközben én már a nyárra készülve, egy epres-mentás limonádét szürcsöltem, megakadt a szemem valamin a szomszédos asztalnál. Jobban mondva valakin. Egy magas, széles vállú, sötét hajú, iszonyúan dögös pasin. Na vele, például szívesen kalandoztam volna, hiába a múlt havi fogadalmam, miszerint minimum fél évig nem óhajtok pasit látni az ágyamban. Laptopjába merülve pötyögött, miközben egy gyanúsan fehérbor tartalmú, párától enyhén gyöngyöző pohár állt előtte az asztalon. Tipikus helybéli. Pedig a francia pasik sosem néznek ki ilyen jól.

Rögtön lejött, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Ugyan én is próbáltam magam kicsípni, de méregdrága márkás óráját, és ingét azonnal kiszúrtam, arról már nem is beszélve, hogy ha indulni támadt volna kedve, nagy valószínűséggel megcsodáltam volna hátsó felét, mely a szűk farmerban biztosan tökéletesen nézett ki. Kukkolásom megérezhette, mert szeme abban a pillanatban találkozott az enyémmel. Nyáladzásom bemutatásának elkerülése végett, rögtön könyvembe temetkeztem, de azt a világítóan szürke szempárt, ha akartam sem tudtam volna kitörölni a tudatomból. Próbáltam az előttem futó betűkre koncentrálni, de rájöttem, hiábavaló. A szavak összefolytak előttem, és mikor már negyedjére olvastam újra egyazon oldal bekezdését, feladtam a harcot. Muszáj volt ismét kikandikálnom rejtekemből. Ahogy óvatosan felsandítottam, egy féloldalas mosollyal találtam szembe magam, mire én is hasonlóképp reagáltam. Nem, nem, drága Anna, tartsd magad a megbeszéltekhez! Nincs pasizás! Nincs pasizás! Mantráztam magamnak hasztalan. Az arcomat elöntő gyermekies, meleg pírt a hideg limómmal próbáltam leküzdeni magamban, de mikor a szemben lévő szék megcsikordult az étterem placcán, majdnem félrenyeltem. Ugyanis egy pillanattal később már árnyék vetült olvasmányomra, ahogy az idegen megállt az asztalom előtt.

Tökéletes franciával kérdezte meg, hogy szabad e a mellettem lévő szék és szinte meg sem várva válaszom, máris kezet nyújtott, hogy bemutatkozzon, valamint azzal a lendülettel lazán le is huppanjon mellém.

To be countined …

by Nóri

Kövess minket, hogy ne maradj le Anna életének következő fejezetéről.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük