12.rész

“…Ugyan, Anya nagyon belátó nő, ha elmondjuk, hogy mindketten oda voltunk a helyért, semmi ellenvetése nem lesz. De ezt ne itt beszéljük meg, menjünk. – és már húzott is tovább, hogy ismét reszkető lábbal lépjek repülőre. Csak úgy, mint idefelé, bár akkor még egészen más okom volt erre…”

Már két hét telt el, mióta visszaérkeztünk a mi kis fészkünkbe. Végre a szokott, stresszmentes közeg ölelt át, nem kellett Asztrid miatt aggódnom, vagy épp attól tartanom, mit szerencsétlenkedek még össze odahaza, ami miatt Adam rosszul érezné magát. 

De itt is csak addig volt nyugtom, amíg sorra nem került az egyik szokásos vacsora meghívás. Clémence ismételten a közeli méregdrága étterem étlapjáról választott, de most kivételesen a helyszínen fogyasztottuk el vacsoránkat. És ez volt az én szerencsétlenségemben a szerencsém is egyben. Ugyanis ekkor került sor arra, hogy közöljük, az ő elvárásaival ellentétben, Magyarországon kívánjuk kimondani a boldogító igent, és már az időpontot is lefoglaltuk. Adam persze nem aggódott, hisz ő nem volt fültanúja az esetnek, mikor leendő anyósom ellenvetést nem tűrve, mintegy tényként közölte velem, hogy ő már kezébe is veszi az irányítást, kezdve a helyszín kiválasztásával. Úgy tűnt, az idősebb generáció minden női tagja arra pályázott, hogy leszervezze nekünk a mi esküvőnket. Először jött a szokásos pánik, majd elhatároztam, hogy megacélozom magam. Mindkettőjüknek megadatott már a lehetőség arra, hogy egyszer menyasszonyosat játszanak, most az én időm jött el. Igaz, a versenyben jelenleg Anyu állt nyerésre a francia nővel szemben, de a tudtuk nélkül indult harc még korántsem ért véget. Ebbe a láthatatlan küzdelembe ugyanis becsatlakozott egy harmadik ellenfél, aki én voltam. A szülők, jobban mondva Anyum, kontra Anna 1:0 ellenére célomul tűztem ki, hogy mindenkit lesöprök a sakktábláról, és igenis én fogom megszervezni az eseményt. 

Óriási feladat előtt álltam, pláne, hogy hamarosan kezdődött egy újabb tanévem is, mégis eltántoríthatatlan voltam célomtól. Meg kellett tudnom, hogy van e valamilyen plusz papírmunkája és feltétele annak, ha az ember egy külföldivel szeretne házasságot kötni kis hazámban, mert erről jelenleg fogalmam sem volt. Valamint igaz a hellyel lebeszéltük az adott időpontot, és megígérték, hogy a körzethez tartozó anyakönyvvezetővel, aki szinte minden esküvőjüket tartja, felveszik a kapcsolatot, mégis jobbnak láttam, ha kicsit belevetem majd magam a rendszer apró betűs részeibe. Ezen felül persze ott volt a zene, dekor, vőfély, ruhák, virágok, meghívók, és még ki tudja minek a kérdésköre, hisz le mertem volna fogadni, hogy ezer és egy dolog kapcsolódik még egy esküvőhöz, amire én totálisan nem voltam még felkészülve. Hát kellett ez nekem? De félre kellett tennem ezeket. Első körben jönnie kellett a vacsinak, és Clémence reakciójának, hogy végre kihúzhassam az elintézni való teendőim listájáról az egyes számú vetélytársat, mint potenciális helyszínvétózót. 

– Anna családja igazán elbűvölő, sokkal szerteágazóbb, mint a miénk, a testvére gyerekei pedig igazán aranyosak. Biztosan imádni fogjátok őket, amikor találkoztok. – mondta minden színészkedés nélkül szüleinek életem értelme, miközben a magyar utunkról áradozott. Ugyan Andrissal és a srácokkal tényleg összemelegedtek rövid és kalandos vakációnk végére, de nem gondoltam, hogy tényleg ekkora hatással lettek volna rá. 

– Nos, előbb-utóbb úgyis sort kerítünk rá. Ha máskor nem is, majd akkor, ha eljönnek az esküvőre. – válaszolt a tőle megszokott, kissé kimért stílusban leendő anyósom, miközben apró falatkára vágta az előtte heverő bárány puhára sütött húsát. 

– Igazából Ti fogtok útra kelni. – közölte teljesen lazán szerelmem. 

Megmondtam ugyanis neki, hogy vagy ő közli nőnemű felmenőjével a hírt, vagy el sem kívánkozok menni a vacsorára. Ebben pedig máris egy nagy mínusz volt a rovásomra írható, hisz hogy akartam felvenni a fényes, és kemény páncélt, ha még ebben is nyuszi voltam. De azzal “nyugtattam” magam, hogy csak a bejelentést teszi meg Adam, ezután úgyis minden az én nyakamba szakad. Clémence pedig – ahogy vártam – lefagyott a mozdulat közben, mely a szájába hivatott eljuttatni a kiszemelt fehérjeforrást. Eltelt egy-két másodperc, mire összeszedte magát, majd Adamre mosolyogva, bővebb tájékoztatást kért.

– Anna Anyukája javasolt nekünk egy hozzájuk közeli helyszínt, ami mindkettőnknek nagyon tetszett. Tele van virágokkal, csendes, nyugodt, és még szálláshellyel is rendelkezik. – mondta Adam, mire apjától csak egy “nekem aztán nyolc” vállvonogatást, míg anyjától egy álmosolyt kapott válaszul, majd rám pillantva folytatta.

– Tehát Anyukád ajánlotta. És mégis milyen ez a helyszín Anna? Mesélnél róla? Azt hittem, már eldőlt, hogy itt tartjátok az esküvőt. Egy csodálatos kastély termét tettem szabaddá a kapcsolataim által. 

Itt volt hát az idő, hogy bemutassam mire vagyok képes a harcmezőn. 

A hely itteni viszonyokhoz képest kezdetleges honlapját inkább nem mutattam meg teljes egészében nekik, viszont már készültem a telefonomra lementett fotókkal. Ugyanis felkerült pár nagyon szép esküvői kép a levendulamezőben pózoló párokról, valamint a kisebb rendezvényekre alkalmas, csodásan dekorált teraszról, ahová mi is megálmodtuk végül a Nagy Napunkat. De volt még néhány cselesen beállított is a kis tóról, mely olyan szögben volt fotózva, mintha legalább focipálya méretű lett volna, valamint párat még az átalakított pajtáról is hoztam. Miközben pedig telefonomon sorra lapozgattuk a szebbnél szebb fotókat, elkezdtem mindenféle jó tulajdonságát felhozni a helynek. Még a malacsült is olyan piedesztálra került, mintha még itt sem lehetne jobbat kapni tőle. 

Mint a beszélgetés során kiderült, leendő anyósom tényleg egy egész kastélyt szándékozott a nyakunkba varrni. Óriási bálteremmel, hatalmas parkkal, szobrokkal, freskókkal, és ötcsillagos fogásokkal. Szó mi szó, igazán hercegnőnek érezhettem volna magam, de nem fogadhattam el az ajánlatát.

– Sajnálom, de ha Adamnek is megfelel, maradnánk a magyar helyszínnél. Ez a kastély túl drága volna számunkra. – mondtam a legnagyobb bűnbánó boci szemekkel, amit csak össze tudtam hozni. Nem ment ez nekem. Mint oly sok másban, kettőnk közül ezt is ikrem csinálta jobban. Az emberek úgy táncoltak, ahogy ő fütyült, nekem meg maradt a bénázás kézikönyvének szóról-szóra bemagolása. 

– Ugyan kérlek, hisz úgyis mindent én intéznék. – legyintett, mire én azonnal hős lovagom segítségéért kiáltottam fejben. 

Előre szóltam ugyanis neki, hogy nem szeretném, ha rajtunk kívül más is bekapcsolódna a szervezési munkálatokba, amit úgy tudtunk a legjobban kivédeni, hogy ha magunkra vállaltuk az egész banzáj anyagi terhét. Így volt mire hivatkozni, ha valakivel finoman szerettük volna közölni, hogy itt miénk lesz a végső szó. Szerencsére Adam mentette a helyzetet, bár ő egyébként sem érezte ezt az egész beszélgetést olyan kínosnak, mint én. 

– Tényleg, azt el is felejtettem mondani, hogy Annával mindent magunknak szeretnénk intézni. Így nem várjuk el egyik oldalról sem a pénzbeli támogatást, nektek csak meg kell jelenni, és jól érezni magatokat. Minden mást bízzatok csak ránk. 

– Valóban? – nézett szúrós szemmel ismét rám a szemben ülő nő, mire én amolyan bocsánatféleséget próbáltam makogni neki.

-D-de minden tanácsot szívesen fogadunk. – igyekeztem őt enyhíteni, majd amolyan félsikerrel zártuk a témát.

-Rendben, bár a vendéglistát és a menüt szeretném átnézni, és ha kell, kiegészíteni. Persze, ha csak nincs ellenetekre. – szúrta nekem, bólintásommal pedig jegeltük is a témát. Hál Istennek.

Isten. Ekkor jutott eszembe, hogy még azt is meg kell mindkét oldalnak emésztenie, hogy nem lesz egyházi esküvő. Mindkét Örömanya ugyanis a római katolikus hitet gyakorolta, ezzel szemben nekünk eszünk ágában sem volt az anyakönyvesen kívül még egy papot is a helyszínre invitálni. Ezt a problémát viszont nemes egyszerűséggel elodáztam. Egyelőre elég volt ennyi, majd szembesülnek vele, mikor kézhez kapják a meghívókat. 

A meghívókat, amiket már alig vártam, hogy megérkezzenek az egyik nagy netes vásárlási oldalról. Nem gondoltam, hogy túl kellene spilázni a dolgot, rendeltem egy 30db-os csomagot potom áron, ezzel pedig lezártnak is éreztem a témát. 

Visszaérkezésünk hetén ugyanis már jött is az email Pétertől, a hely tulajától, hogy pontosan hány órára tudott minket vállalni az anyakönyves, ettől kezdve pedig más nem is kellett ahhoz, hogy a rendelésbe beírjak egy pár soros, 3 nyelven is megfogalmazott szöveget, melyet már alapból rányomtatnak a lézervágott csipke motívumokkal díszített, felfelé nyitható invitációra. Még ehhez is 3 napig bújtam a netet. Akkora volt ugyanis a választék, hogy dönteni is alig tudtam. Végül egy középkategóriás lapra esett a választásom, egy elvileg megbízható visszajelzésű sellertől. 

A rendeléstől számítva majdnem 3 hetet vártam, hogy végül megérkezzen rendelésem kis csomagja, melyet már izgatottan bontottam ki. Idő közben tényleg kezdtem magam beleélni a szervezési folyamatokba. Sorra töltögettem le a neten található időbeosztásról szóló, tippekkel ellátott menyasszonyi tervezőket, mondván ezek lesznek majd mankóim, hogy minden készen álljon a boldogító igenre. E közben pedig Clémence folyamatosan próbált engem meggyőzni arról, hogy mekkora teher is egy ilyen esemény megszervezése, ráadásul ilyen rövid idő alatt, így ne sajnáljam a pénzt, bízzam inkább profikra a kivitelezést. De én hajthatatlan voltam. Ugyan ki ne tudná megszervezni a saját esküvőjét? Gondoltam balgán még ekkor. 

Viszont amilyen gyorsan került le a várt boxról a ragasztó, pontosan olyan sebességgel olvadt le arcomról is a vigyor. A várt lapok ugyanis nem, hogy Clémence magas mércéjét nem ütötték volna meg, még az én rostámon sem mentek át. Teljesen elkeseredve, majdnem sírva hívtam fel az épp munkában lévő mindenemet, hogy közöljem vele, már az elején elbuktam. A minőség csapnivaló volt. A borítékok extra vékonyak voltak, a lapok széle szinte sorjás volt, az áttetsző csipke minta pici lyukacskáiból sok apró teliben maradt, a nyomtatás pedig teljesen el volt csúszva rajta. Az egész úgy ahogy volt, mehetett is a kukába. 

Adamat persze ez a hír sem rázta meg. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon minden férfi ennyire félvállról veszi e a házasodást, vagy csak az én emberem ennyire hidegvérű. Valószínűleg mindkettő igaz lehetett. Nemes egyszerűséggel közölte, hogy azért egy igényes meghívót igazán megengedhetünk magunknak, úgysem leszünk sokan, valamint lazán igényeljem vissza a termék árát a weben. Próbáltam az ő stílusát felvenni, így nagyot sóhajtva vetettem le magam ismét a kis laptopom elé, hogy újból nekiálljak a meghívó megrendelésének. 

A francia szolgáltatókat alapjáraton lőttem ki, hisz áraik olyan magasan voltak a kézzel készült termékeiknek, hogy el sem tudtam képzelni, hogyan tudtak fennmaradni a piacon. Persze elég lett volna, ha csak azokra a körökre gondolok, ahol Clémence és barátnői, valamint az én Monicám mozgott, én viszont nem tartoztam ebbe az elitbe. Maradtak a magyarok, így nekiálltam a .hu-s oldalak böngészésének. Szerencsére otthon is egyre szebb, és igényesebb volt a felhozatal, viszont hamar szembesülnöm kellett azzal, hogy több szolgáltató is nemes egyszerűséggel még válaszra sem méltatott, mikor megadtam a darabszámra vonatkozó igényemet. Még ezt is soknak tartottam, hisz Adammel megbeszéltük, a legszűkebbre vesszük a kört, így teljes nyugalommal lőttem be egy olyan számot, melyre úgy gondoltam, bőven elegendő lesz, és még párat emlékbe is elrakhatunk majd belőle. Mikor már ismét inkább a heteket, mint napokat számoltam, végre a semmiből feltűnt egy kis vállalkozás honlapja. 

A közösségi oldalaikon csak pozitív vélemények foglaltak helyet, melyek a profinak nem mondható fotók alatt voltak olvashatók. De bántam is én, hogy nem csinin beállított, műtermi képekről van szó, mikor a minőség így is jól látszott rajtuk, a vásárlók és eladó közti baráti hangnemben írt kommentek pedig inkább voltak meggyőzőek, mint egy tökéletesre felépített brand. Ráadásul e-mailemre, melyben alapból a kis mennyiséggel, és a mielőbbi postázással kezdtem, azonnal reagáltak is. Igaz csak Magyarországon belülre küldték termékeiket, de ez már cseppet sem érdekelt. Egy részük úgyis otthonra kellett, valamint majd Anyuval pár nap alatt kiküldetem az ide szánt mennyiséget. Nem volt probléma, csak haladjunk már! 

Gondoltam semmi vész, innentől már lazán fog menni a dolog. Kedves kiszolgálás, gyors üzenetváltások, és máris kezembe vehetem a már így is lassan késői lapokat. Itt ugyanis már jó előre illett kiküldeni a meghívókat. De persze ez sem ment olyan simán, mint gondoltam volna.

To be countined …

by Nóri

Most csatlakoztál? Kezd az elején!

Hogy minél hamarabb értesülhess a legújabb bejegyzésekről, kövess minket Facebook-on!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük