11.rész

“- Jó reggelt! Ne haragudj, észre sem vettelek az előbb. Ugye te is jössz velünk? Alig várom, hogy útra keljünk. – közölte vigyorogva angolul, én pedig tovább olvadoztam karjában.

Egy csapat voltunk, akik lazán túlélik majd a rájuk váró nehézségeket.”

Legalábbis az odafelé vezető úton még ezt gondoltam. Álmomban sem hittem volna ugyanis, hogy pont az a személy esküdik majd ellenem össze, akivel az életemet készültem összekötni. Jobban mondva nem készültem, én boldogan eléldegéltem volna egyetlen gyűrűvel is az ujjamon még pár évig. Az esküvőszervezés folyama viszont kilépett medréből, hogy engem, mint gyanútlanul a partján sétálgató személyt ledöntsön lábamról, majd a mélybe rántva tovasodorjon az ismeretlenbe. 

Mire Alex leparkolt előttünk a számomra még ismeretlen ford focusával, amit valószínűleg azóta szerezhetett be, mióta különváltak útjaink, már én is teljes harci díszben feszítettem. Amint megejtettük ugyanis a kis konyhai jelenetünket, Asztrid pukkadozó fejét látva önbizalmam csak úgy szárnyalt a plafon felé. Testvérem felett aratott sikeremen, ami valljuk be egy évszázadban egyszeri esetnek volt mondható, teljesen felbuzdultam. A meleg, éltető fekete után már rohantam is vissza az emeletre, hogy bőröndöm feltúrva a legcsinosabb ruhám halásszam abból elő. Egy kis, lenge, virágos nyári darab volt. Fehér alapon halvány, akvarell virágminta, spagettipánttal, mély dekoltázzsal, a lenge szellőben fodrozódó aljjal megspékelve. Hajam kiengedtem, bár a melegben szívem szerint inkább szokott módon fejem tetejére tekertem volna, de hát a szépségnek ára volt. Már csak egy kis fehér szandál, és némi smink hiányzott, és végre nem az cicanacis, otthon bő pólóban szaladgálós Anna voltam, mint pár perccel azelőtt. Lépcsőn való levonulásom a számomra legfontosabb férfi elismerő pillantással fogadta, az időközben társaságukhoz csatlakozott, mit sem tudó anyám melle pedig csak úgy dagadt a büszkeségtől, hogy együtt láthatja az ő csodás lánykáit. 

Adam azért csak nem tudta teljesen leplezni ellenszenvét. Hol ikremre, hol pedig Alexra vetett megsemmisítő pillantásokat az utazás alatt, de ezt rajtam kívül csak szegény flótás láthatta a visszapillantó tükörből. Egyetlenem már ex vőlegényem érkezésekor jelezte testbeszédével, hogy ki is itt az alfa, ahogy kezet rázott, majd szinte teljes termetével Alex felé magasodott. Sajnáltam őt. Rég megbánta már amit tett, most pedig itt ez az egész kalamajka. Egy dolog vigasztalt csupán. Ez az egész helyzet amiatt alakult ki, mert a többiek nem tudtak a testvéremmel folytatott kis kalandjáról. Ahhoz pedig igenis két ember kellett. Ideje volt, hogy egy kicsit ő is viselje hát tette következményeit, ami jelen esetben azt takarta, hogy most kénytelen volt udvariasan elfuvarozni minket a munkahelyére. Asztridostul. 

Utunk délnek tartott. Tanyát tanyára hagytunk magunk mögött, hogy a tipikus kátyús magyar utakon végül az általam megszokott tájhoz cseppet sem igazodó helyen kössünk ki. Amerre csak a szem ellátott, a mezőgazdasági területeket, melyek nagy része kalászosokkal volt bevetve, felváltotta a hatalmas levendula mező, valamint annak mértani közepén elhelyezkedő épületegyüttes. A ház, mely szállóvendégek fogadására volt kialakítva jobban illet volna hatalmas kő talapzatával inkább a Balaton-felvidékre, mintsem ide, a puszta közepébe. Ahogy kiszálltunk, azonnal megcsapott a mámorító illatorgia, mely a nap meleg sugarainak hatására a levendula illóanyagával bódított el teljesen. Mélyeket szippantva belőle, majd a hosszú kocsifeljáró és köves parkoló mellett végigfutó tövekhez lépve boldogan simítottam végig pár nyiladozó virágbugán. Még csupán a lila bokrok és a terméskő hangulatos képén merengtem, mikor hirtelen Alex termett mellettem. 

– Csak itt, az épületek körül hagyják meg végig a virágokat, amolyan dekorációs elemként. Hátul már rég zajlik a learatásuk. A menyasszonyok szeretik ehhez igazítani az esküvő dekorációját is. – mondta kissé félénken. 

Meglepetten néztem fel rá, hisz igaz, ő lett volna a sebtében választott idegenvezetőnk, mégis egész úton olyan mély hallgatásba burkolózott, hogy már teljesen elkönyveltem magamban, miszerint csak szótlanul kirak minket, menetelünk egyet, majd irány is haza. 

-Anna, én… – kezdte volna, de mondatát befejezni már nem tudta, ugyanis két dolog történt egyszerre. Asztrid jelentőségteljesen sóhajtozni kezdett, miszerint napszúrást fog kapni ebben a büdössel kísért hőségben, valamint Adam lépett oda mellém, hogy derekam átkarolva, direkt franciául kérdezze meg, hogy minden rendben van e. Bólintottam neki, majd ikremre pillantva inkább közöltem Alexszel, hogy igaz, én napestig el lennék a virágok közt, inkább gyorsan tudjuk le az egészet.

A hely valami csodálatos volt. A hatalmas ház nem csak szálláshelyként funkcionált, egy hatalmas, a levendulamezőre néző terasszal is rendelkezett, így az épületben nem csak a konyha, és a körülbelül negyven főt elszállásoló szobák kaphattak helyet. Aki kisebb esküvőre vágyott, akár itt is elfogyaszthatta vacsoráját a kertben kimondott boldogító igen után. A panoráma mindent vitt, hisz a magasan létrehozott teraszról tökéletesen körbe lehetett tekinteni a vidéken. Adamnek egyre szélesedett a mosoly az arcán, holott tudtam jól, csakis miattam vág neki az egész mai napnak. Utunk a főépület mögé, a gazdasági területhez vezetett. Itt volt ugyanis egy hatalmas régi pajta, melyet megerősítettek, kibővítettek, valamint teljesen fel is újítottak, hogy hatalmas fa gerendáival varázsolja el az ide betévedőket. Óriási volt, Alex elmondása szerint volt, hogy már százötven fős esküvőt is tartottak itt. Teljesen képben volt minden mennyegzőt érintő dologgal. Asztalok elrendezése, fény-, és hangtechnika, dekoráció, kellékek, sőt, még a Nagy Napok forgatókönyveit illetően is. Tudtommal ő inkább a növények gondozásával kapcsolatos feladatok irányítója volt, ezek szerint viszont nem volt rest ezekbe a dolgokba is kicsit beleásni magát. Ellentétben velem, akinek pontosan olyan lila gőze sem volt az egészről, mint a kint virító növényeknek. Sűrűn bólogattam és helyeseltem, de mivel abban voltam, hogy esélytelen, hogy mi valaha is itt kelnénk egybe, semmit sem jegyzeteltem. Agyam pedig olyan volt, ha valami fontos dolgot kellett volna megjegyeznie, mint egy szita. 

Alex volt olyan kedves, hogy többnyire angolul ismertette a hely tudnivalóit, bár sokszor ki kellett segítenem, mikor nem jutott eszébe egy-egy szó, melyet én már magyarul is kiolvastam gondolataiból. Nem hiába, az együtt töltött évek alatt valamennyire azért csak megismertük egymás észjárását. Ahogy pedig telt az idő, úgy oldódtunk mindketten. Gyengéd érzelmekről szó sem volt, de néhány általa elkezdett, majd az én számból jövő szavakkal befejezett mondat, vagy szóvicc után már őszinte mosollyal az arcomon ballagtam végig a rendezvényhelyszín különböző pontjain. Legnagyobb meglepetésemre nem is a csodás épületben, inkább a mögött került sor. Mikor már úgy éreztem minden fontos infó átadásra került, és csak gyönyörködtem a hely szépségében, Alexnek valami eszébe jutott.

-Majdnem elfelejtettem! – szólalt meg kivételesen magyarul, majd rá azonnal elkapva bal csuklóm, már húzott is ki az épületből – Gyere, ezt imádni fogod! – mondta a rég szeretett gondoskodó mosolyával kísérve. Amit pedig mutatott, attól tényleg tapsikoltam örömömben. 

– Kacsák! – visongtam ujjongva. Imádtam ugyanis őket. Gyerekkoromban plüssök, matricák, később füzetborítók, mappák és minden egyéb ami csak szóba jöhetett. Párizsban is mindig azon parkokat részesítettem előnyben, melyekben a kis szárnyasok is jelen voltak. Tetszett a totyogásuk, a tollazatuk, a kaja kunyerálásuk. Itthon ritkán találkoztam vadkacsákkal, de ezek szerint Alex emlékezett rá, hogy mindig is mennyire oda voltam értük. 

– Ráadásul ezek itt nőttek fel, teljesen kezesek. – mondta büszkén, majd közelebb lépve kézbe kapott egy barna tojót, hogy megsimogathassam. 

Miközben én elvarázsolva álltam a körülbelül kétszobányi területtel rendelkező kerti tó partján az említett pajta mögött, addig furcsa kis csapatunk többi tagja is a helyszínre ért.

-Na ne. – rántott ki álomvilágomból testvérem hangos fintorgása – Még állatok is? – tette fel a kérdést, miközben azt figyelte, a fűben nem e lép bele valamelyik tollas végtermékébe. 

Már csak ezért megérte eljönni. Emellett viszont tényleg egyre jobban éreztem magam. Szép környezet, kacsák, és még az Alex jelenlétében való folytonos feszültségem is jócskán oldódni látszott. 

Adam olyan szorosan lépett mellém, hogy majd fel döntött, pedig igazán semmi szükség nem lett volna rá, hogy féltse a területét. Alex viszont ezzel egyidőben hátrált el, hogy motyogva közölje, rá kell néznie a munkásokra, de hamarosan csatlakozik hozzánk, addig kacsázzak csak kedvemre.

Miután kedvesem franciául kimérgelődte magát amiért elraboltak tőle, majd Asztrid hattyú halálát is premier plánban élvezhettük, visszatért idegenvezetőnk a főépületbe navigált minket. Azon belül is újból a kisebb rendezvények lebonyolítására alkalmas teraszra, hogy egy könnyű ebéd elfogyasztása után szállítsa csak haza bagázsunkat. 

Miközben az egyébként tényleg finom malacsültet majszoltam, Alex megállás nélkül regélte nekünk az étel és italfelhozatalt a csomagajánlatoktól kezdve mindenféle különlegességig. Természetesen ezek is egyik fülemen be, majd másikon kivándoroltak, míg udvarias hümmögésekkel toldottam meg mondandóját. 

Mikor már épp végeztünk volna, Alex úgy pattant fel, mint akit megcsíptek, hogy asztalunkat elhagyva, pár méterrel arrébb egy idegen férfival folytasson átszellemült beszélgetést. Eközben jutott arra az én drága franciám, hogy teljes mértékben keresztbe tegyen nekem. 

Mivel egész nap szinte angolul folyt a társalgás, így még mindig ezt a nyelvet használva közölte velem, hogy akkor foglaljuk le az időpontot. 

-Hogy miiit? – hűltem el, szemem pedig körülbelül kistányérnyira kerekedhetett, mert ikremen azonnal láttam a kitörni készülő nevetés minden előjelét. 

-Az időpontot az esküvőre. Ha jól tudom minden adott hozzá, hogy itt tarthassuk.

-D-de hát úgy volt, hogy…

-Tudom, hogy volt, – szólt teljes odaadással a hangjában – de láttam az arcod. Tetszik neked a hely. Meg a kacsák is. – húzta el erre már kissé száját, majd ismét megenyhülve folytatta – Foglalhatnánk már a nyár elejére, mikor még nem aratják le a hátrébb fekvő virágmezőket sem, gondolom akkor még szebb a panoráma erről a teraszról. De ha nagyobb esküvőt szeretnél, akkor a pajtaépületben is lazán beférne a vendégsereg. Megoldható a szállás is, valamint az étel is remek. Mi kell még? 

Hogy mi kellett volna még? Talán, hogy ne lássam Asztrid, a háttérben jókedvtől pukkadozó alakját. Valamint exemet, ahogy még mindig elmélyülten beszélget valószínűleg az egyik kollégájával. Persze az sem ártott volna, ha először ketten együtt, lehetőleg még Párizsban megbeszéljük, hogy egyáltalán hol, mikor, milyen és mekkora esküvőt is szeretnénk majd pontosan. Próbáltam tehát összeszedni gyorsan ellenérveimet, bár ez nem volt egyszerű feladat. Adamnek mindenben igaza volt. Szállás, adottságok és még az étlap kínálata is. Már amennyire emlékeztem belőle. Így csupán fals dolgokkal vagdalkozhattam, hogy mentsem magam.

– Nincs igazad. Attól, hogy szeretem a kacsákat, még nincs helyük egy esküvőn. A pajta túl nagy, a virágok meg nem mindenki számára lennének megfelelőek, már csak ha a drága Asztridot nézzük is. – egyáltalán nem érdekelt kedves ikrem szaglásvilága, sőt… de valamit ki kellett találnom – Fogalmam sincs, hogy a szobákban elférnek e majd a vendégek, a malac pedig nem ízlett. – zártam rövidre, hogy végre letegyen az eszement ötletéről, hogy Anyunak igazat adva, ex vőlegényem munkahelyén mondjuk ki a boldogító igent. Valamilyen csoda következtében Adamet is teljesen elvarázsolta a hely. Fel nem foghattam, hogy egy férfinak miért is nem mindegy a dolog, de ezen már nem volt időm agyalni. Ugyanis az eddig háttérben beszélgető két férfi közül az ismeretlen köhintett egyet, majd magyarul megszólalt.

– A malacot nyugodtan kicserélhetjük valami másra az étlapon, ha nem volt vele megelégedve, de szívesen fogadom az építő kritikát, hogy legközelebb már élvezhetőbbre sikerüljön. 

-Anna, – szólalt meg félszegen Alex – azt hiszem be kell, hogy mutassam nektek Pétert, a hely tulaját, aki egyben a konyhafőnök is. 

Én csak pislogtam, mint egy hal a vízben. Egy totálisan vörös pikkelyekkel rendelkező hal. Adam sem szólt egy árva szót sem, mivel magyarul még hál istennek nem tanult meg, testvéremből viszont azonnal kitört az eddig sikeresen visszatartott nevetés. Kárörvendő hahotájába egy kedves mosollyal a tulaj is becsatlakozott, oldva kicsit a hangulatot.

-É-én nem… nem úgy értettem. – szabadkoztam volna.

– Semmi gond, mindenkinek más az ízlése. – közölte kedvesen a körülbelül Atyácskával azonos korú férfi.

-Nem, én tényleg nem! A malac isteni volt, csak… csak… – alig bírtam összeszedni a gondolataim. 

Itt álltam beégetve magam az esetleges helyszínünk kellős közepén, mellettem a mit sem értő vőlegényemmel, a pironkodó ex vőlegényemmel, a leszólást tökéletesen értő tulajjal, valamint a még mindig örömkönnyeit törölgető ikremmel. Nem volt mit tennem, muszáj volt az igazat mondanom, bármennyire gáz is volt az.

– Ne haragudj, – néztem Alexre – csak Anyu miatt mentem bele ebbe az egész mai napba. Bármennyire is szép a hely, és tökéletesen alkalmas volna rá, nem tarthatjuk itt az esküvőnket.

– Pedig úgy vettem észre, mindkettőtöknek tetszik. – válaszolt megdöbbenve.

-Persze, hogy tetszik, csodaszép! De semmiképp sem lehet, mert… mert… te itt dolgozol. – böktem ki végül. Oké, túlestem rajta. Végre kimondtam, és még éltem. Legalábbis a föld nem készült megnyílni alattam, hogy elnyeljen engem. 

A legnagyobb meglepetés viszont csak ezután következett. Mintha csak leomlottak volna a köztünk lévő sérelemből, bánatból és bűntudatból épített falak, Alex kedvesen elmosolyodott.

– Ne törődj velem. Csak az számít, hogy ismét boldog vagy. Tudod jól, hogy mennyire sajnálom, – itt óvatosan Asztridra pillantott, aki erre felhúzott orral elhagyta a helyszínt, hogy inkább a tűző napon, a kocsinál várjon meg minket – de mindketten elfogadtuk már a helyzetet, túl vagyunk rajta. Tényleg örülök, hogy találtál valakit, és boldogan segítenék neked. 

– Komolyan mondod? – döbbenetem teljesen őszinte volt. Sohasem hittem volna, hogy valaha is elhangzanának majd kettőnk közt ilyen szavak.

– Aha, a legkomolyabban. Jó volna, ha olyan lenne, mint régen. Mármint, mikor még gyerekek voltunk. – utolsó mondatát már csak motyogta, de így is tisztán értettem minden szót, melyek a szívem legmélyéig hatoltak. Nem bírtam ki, muszáj volt átszelnem a kettőnk közt lévő távolságot, és egy régi, nagy ölelésben részesíteni a kedves szavakért. 

-Úgy, mint régen. – mondtam mosolyogva, és még egy kicsit a könnyem is kicsordult. 

Mikor viszont elengedtem, ő már nem viszonozta örömöm. Helyette kővé váltan meredt a hátam mögé, mire én is megfordultam. Finoman szólva is egy nem túl lelkes ábrázatú vőlegény álldogált ott ugyanis, aki arra várakozott, hogy menyasszonya végre az általa is érthető nyelven elmagyarázza neki, miért is ugrott az exe nyakába. Jajj.

De volt olyan mákom, hogy Adam nem akadt ki. Franciául gyorsan ledaráltam neki az eseményeket kezdve a tulaj előtti beégésemmel, majd az előbbi ölelkezés miértjével zárva. Arcvonásai fokozatosan változtak, végül közölte, hogy ha így rendeződött a helyzet, és mégis megfelel nekem a malacsült, akkor gyorsan írjunk is fel egy dátumot, majd induljunk, mielőtt drága testvérem cseppfolyóssá válna a napon.

Ezt bezzeg nem bántam volna, mégis úgy tettünk, ahogy kívánta. 

Délutánunk ismét családi, gyerekekkel megspékelt körben telt, aztán hamar el is érkezett visszaindulásunk reggele. Testvéreimtől már este könnyes búcsút vettem, bár míg ezek ikrem esetében inkább örömkönnyek voltak, addig Andris és családja után tényleg itattam az egereket. Anyu vállalta a nemes feladatot, hogy ismét a reptér felé vegye az irányt, hogy még becsekkolásunk előtt rám hozza a frászt.

– Jajj kincsem úgy örülök, hogy tegnap lefoglaltátok a helyet! Mielőbb el kell döntened, hogy milyen legyen a dekoráció! – mondta olyan izgatottan, mintha csak újból gyerek lenne, aki arra vár, mikor ülhet a körben menetelő, szerencsétlen pónilovak egyikére. 

– Jegeld a dolgot Anyu, ezzel ráérünk még. – mondtam nevetve, miközben már puszit adtam neki, hogy indulhassunk.

-Dehogy érünk rá! Minden ahhoz kell, hogy igazodjon! Én pedig már alig várom, hogy koszorúslány ruhát nézzek Asztridnak! Tökéletesek lesztek egymás mellett! – ujjongott tovább, míg én teljesen lefagytam. Adam észrevette, hogy már megint történt valami, amitől inkább padlón, mint sem repülőn lennék, így gyorsan előre lépett, hogy ő is elköszönjön, majd dermedt végtagjaim mozgásra bírja, hogy átlépjük végre a kapukat. 

Heves szívverésem ugyan alábbhagyott a váróban ülve, de mikor már a többi utas kíséretében lépdeltünk a mobil folyosón, mely a gépünkkel kötött össze, egy nem éppen szép káromkodás kíséretében úgy torpantam meg, hogy a mögöttem jövő, szemüveges üzletembert majdnem fellöktem, ahogy az sikeresen hátulról belém ütközött. Ilyenkor sajnáltam, hogy csak a járműveken van féklámpa…

-Baj van? – kérdezte Adam azonnal, hisz az ő kezét is visszarántottam, mikor lábam földbe gyökerezett.

– Anyád! – mondtam neki, mire természetesen nem értette mire is gondolok pontosan. 

– Nem tarthatjuk itt az esküvőt, ő Párizsban szeretné. – tudattam vele riadtan, mire csak elnevette magát.

– Ugyan, Anya nagyon belátó nő, ha elmondjuk, hogy mindketten oda voltunk a helyért, semmi ellenvetése nem lesz. De ezt ne itt beszéljük meg, menjünk. – és már húzott is tovább, hogy ismét reszkető lábbal lépjek repülőre. Csak úgy, mint idefelé, bár akkor még egészen más okom volt erre. Most viszont minduntalan Clémence szavai visszhangoztak fejemben… “Drágám, ugye nem képzeltétek, hogy ne itt legyen az esemény? Hisz tudod, hogy a legjobb helyszínek tulajaival vagyok baráti kapcsolatban. Ne aggódj, már tudom is, hogy hová férünk be…”

To be countined …

by Nóri

Most csatlakoztál? Kezd az elején!

Hogy minél hamarabb értesülhess a legújabb bejegyzésekről, kövess minket Facebook-on!




Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük