10.rész

“- Ő is családtag? – kérdezte angolul Adam. Ugyan felém fordulva tette ezt, mégis ikrem válaszolt neki.

– Ó nem, ő a mi kis Amikánk ex vőlegénye. – kuncogott kárörvendőn.”

– Most már tényleg kezd elegem lenni. – morogta Adam, miközben úgy járkált kicsiny szobámban, mint egy ketrecbe zárt fenevad.

– Kérlek, ne haragudj! – esdekeltem neki – Nem tudtam, hogy átjön.

– Tudod Anna nem az a bajom, hogy megjelent egy régebbi férfi az életedből. Van ilyen, gondolhattam volna, hisz ez itt a te otthonod. De nekem már az egésszel kezd tele lenni a …

– Csss! Csak legalább ne angolul, kérlek! – próbáltam csitítgatni kicsit, mert biztos voltam benne, hogy minden tökéletesen lehallatszik.

– Mit számít, hogy milyen nyelven mondom? Nem tök mindegy? – kérdezte még ingerültebben. Mintha csak olajat öntöttem volna a tűzre.

-Azért, mert biztos vagyok benne, hogy valaki élvezettel hallgatja végig, ahogyan veszekszünk. – szűrtem fogaim között továbbra is franciául, amíg ő eddig végig az apja általi nyelven beszélt.

– Magasról teszek rá, hogy ki hallja! Rohadtul nem érdekel. – válaszolta, de azért már ő is franciára váltott. 

– Tényleg sajnálom, nem akartam, hogy ez legyen. – próbáltam meg ismét a lelkére hatni, de nem jártam sikerrel. 

– Tudod azt még valahogy kibírom, hogy a testvéred állandóan flörtölni próbál velem. Azon is túlléptem, hogy meg kellett ütnöm egy mércét, hogy a bátyád elfogadjon, hisz látszik rajta, hogy csak óv téged. Sőt, ugyan még mindig fáj egy kicsit, de azt is megpróbáltam elfogadni, hogy még a nevedről is hazudtál nekem. Azzal áltatom magam, hogy tényleg már te is megszoktad, hogy mindenkinek így mutatkozol be, nem pedig, hogy a menyasszonyom még annyira sem bízik meg bennem, hogy elárulja mi is a teljes neve. De, hogy az esküvőnk helyszínét az ex vőlegényeddel válasszuk ki? Ezt már tényleg sok! – mondta a visszafojtani próbált indulatoktól reszketve, egyre hangosabban a szavakat.

– Anyu nem tud semmit. Nem akart rosszat, esküszöm! – kezdtek immár könnyek gyűlni a szememben. Nem voltam az a mindentől sírós fajta, most viszont tényleg kétségbeestem, hogy mennyire megbánthattam ez alatt a két nap alatt kedvesem.

– Mégis mit nem tud, hogy a vőlegényed volt? Talán még ugyanoda tervezi az esküvőt is?

– Dehogy! Alexszel nem jutottunk el odáig! – szálltam kicsit én is erélyesen saját védelmembe. 

– De az volt, Asztrid megmondta. Anyád pedig annyira szereti őt, hogy még a nyakunkba is varrja holnapra! – vágta joggal, bár a teljes igazságról mit sem sejtve fejemhez.

– Nem tudta, hogy rosszat tesz, már mondtam neked! 

– Hogy a fenébe ne tudta volna, mikor látszott rajtad, hogy mennyire lesokkolt a jelenléte, mikor belépett az étkezőbe. – váltott immár a veszekedős hangnemből újra morgolódóvá.

– Úgy, hogy hazudtam nekik. – suttogtam megtörve.

– Milyen meglepő. – szólt epésen, mire legszívesebben apró kis gombóccá húztam volna össze magam. Pont akkorára, mint amilyen a gyomrom volt éppen.

– Félreérted! 

– Ó, persze, hisz én mindent csakis félreérteni tudok. – vágott vissza.

– Nem, ez tényleg nem olyan, mint például a nevem. Egyébként azt meg utálom, azért nem használom! – vettem fel most már én is a kesztyűt – Ha pedig volnál szíves meghallgatni, akkor tudnád, hogy Anyu tényleg nem gondolta, hogy ezzel rosszat tesz nekünk. Mert ha anno nem hazudtam volna mindenkinek, akkor a bátyám valószínűleg börtönben, Alex pedig kórházban kötött volna ki, Asztridot meg Anyu kb. kitagadja. – hadartam ingerülten végig, de kitörésem úgy tűnt hatásos volt. 

Megállt végre a szőnyeg koptatásával, vett egy nagy levegőt, majd a régi íróasztalomhoz tartozó székre huppanva, -mely, tegyük hozzá, korántsem apró termetének súlya alatt úgy nyekergett, mintha máris feladni készülne pályafutását – így szólt. 

– Oké, hallgatlak. – közölte, mire én vele szemben, az alváshoz kihúzott kanapé szélére kuporodva, az előzőtől jóval halkabb módon mesélni kezdtem. 

– Először is nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el időben a teljes nevem. De tényleg nem azért, mert nem bízom benned, csak megszoktam már, hogy rövidítek. Egyszerűbb. A családom, vagyis a családom nagy része pedig Alexszel kapcsolatban nem tudja az igazságot. – halkult egyre jobban le hangom, mintha csak attól féltem volna, valaki idő közben beszerzett egy francia szótárt és bőszen fordítja, amit most mondani fogok. Adam viszont kitartóan hallgatott. Javára legyen mondva, kitörése után egészen érett gorilla módjára csücsült a kis forgószéken, miközben fülelte történetem – Az egész onnan indul, hogy amire már te is rávilágítottál, Andris eléggé félt engem, valamint Asztrid pedig direkt sportot űz az irántam érdeklődő pasik fejének elcsavarásából. Mikor pedig anno Anyu rájött, hogy nem egy fiúja tőlem kötött ki nála, szabály szerűen megfenyegette, hogy látni sem akarja többet, ha még egyszer szemet vet valamelyik srácra, aki először velem szeretett volna kezdeni. 

– Érthető. Nem szép dolog egy testvértől, nem csodálom, hogy nem akartál soha mesélni róla. – szólt immár teljesen higgadtan. Nagyon jól ment neki ez az érzelem lecsillapításos dolog, nekem viszont még mindig reszketett a kezem. Pedig még csak most jött a java. 

– Viszont ott volt Alex. A bátyám legjobb haverja volt ideköltözésünk napjától számítva. Mindig segített nekem, megvédett, még az Asztrid miatti bánatomat is rendre kisírhattam a vállán. Olyan volt, mint egy második bátyó. Aztán szép lassan összejöttünk. Már a legelején biztosított arról, hogy az ikertestvérem egy fikarcnyit sem érdekli őt, hisz ismerte már, hogy milyen. Andris pedig őt biztosította arról, hogy nem csak barátságát, de nemesebbik felének legfontosabb részeit is elveszti, ha meg mer engem bántani. Az élet szép volt, egyetemista voltam, és végre távol lehettem a gyerekkoromban folyton azonos mintázatú ruhákba bújtatott testvéremtől. Viszont a távkapcsolat bárhogy szépítjük is, nem volt az igazi. Vártuk a hétvégéket, a vizsgaidőszakot, a nyarakat. Viszont ahogy telt az idő, valami megváltozott. Egyik hazaérkezésemkor azt vettem észre, hogy Alex a szokásostól is csendesebb, Asztrid viszont jóllakott macskaként törölgeti a bajszát. Éreztem, hogy valami nincs rendben. – ahogy pedig a sztori ezen részéhez értem, ismét elszorult a torkom. Nem azért, mert még éreztem volna valamit a nemrég még odalent ácsorgó férfi iránt, sokkal inkább saját szerencsétlenségemet sirattam. 

– Kitalálom. Lefeküdtek. – szólt tőszavakban szerelmem, de hangjában ismét némi indulatot véltem felfedezni. Nem volt többre erőm, csak bólintottam, mire a már amúgy sem sokáig életképes szék hangos recsegések közepette adta körülbelül az egész ház tudtára, hogy terhétől megszabadulva folytathatja tovább magányos kis életét. Ugyanis Adam leült mellém, majd vállam átkarolva húzott oda magához. Nem bírtam tovább, felzokogtam. Sűrű hüppögések közepette próbáltam vele megértetni, hogy nem Alex miatt itatom át különböző testnedveimmel pólóját, csupán szerelmi életképtelenségemen akadtam ki teljesen. Mint körülbelül mindent, ami velem volt kapcsolatos, ezt is jól fogadta, így mikor lenyugodtam, tudtára hoztam a történet további szálait is.

-Oké, menni fog. – szipogtam egy utolsót, majd egy sóhaj után ismét regélni kezdtem – Nem kellett sokáig agyalnom rajta, hogy mi is történhetett, Alex pedig mindent töredelmesen bevallott. Hosszú ideig állt ellen a közelében maradó Asztridnak, akit egyre jobban idegesített, hogy létezik egy fiú, aki helyette engem választana. Mikor pedig az esetet megelőző karácsonykor gyűrű került az ujjamra, teljesen megbolondult. Addig szőtte a hálóját, míg egy haveri iszogatás után Alex az ágyában kötött ki. Neki ennyivel le is volt rendezve a dolog, élte tovább az életét, büszkesége nem csorbult, hisz olyan volt, mint Hófehérke gonosz mostohája. Tudta jól, hogy nem lehet nála szebb a világon. Alexet megviselte a dolog, bűntudata volt, én viszont már nem voltam képes többé vele lenni. Azonnal visszaadtam a gyűrűt, de a bátyámnak és Anyuéknak egy mesét találtam ki. Arra fogtam, hogy világot szeretnék látni. Már egy ideje egyébként is gondolkoztam a külföldi egyetemek MSc szakán, de ezzel végleg eldőlt, hogy merre menekülök ikrem éles karmai elől. Nem csak egy remek barátság ment volna tönkre, ha elárulom az igazat. Biztos voltam benne, hogy Andris péppé verte volna Alexet azért amit tett, Anyu pedig egy életre megorrolt volna Asztridra. Így a külvilág számára egy szép, békés szakítás lett előadva, mi szerint az eljegyzés ellenére már egy ideje mégsem volt teljesen jó a kapcsolatunk, nekem pedig nagyon is mehetnékem támadt, de számukra barátként váltunk el. Így Andris megtarthatta a haverját, Asztrid pedig a családját. 

– Te viszont mindent feladtál. Az a mocsok meg itt parádézik azóta is nálatok. – morgott Adam.

– Nem az, hidd el. Elég büntetés neki nap, mint nap a bűntudatával megküzdenie, mikor Andrist látja. Asztrid viszont mindig is ilyen volt, és ilyen is marad örökre. Nekem pedig tényleg jobb lett odakint. Gyakorolhattam mindkét nyelvet, szereztem állást, a sulival is végzek hamarosan, és Asztridtól is több ország választ el. 

– Az pedig már nem is lényeges, hogy megismertél engem? – szólt tettetett felháborodással, mire végre elmosolyodtam.

– De, az a legfontosabb. – néztem fel rá, majd édes csókban forrtunk össze. Mikor viszont ajkunk szétvált, ismét visszaeveztünk a kissé kellemetlen vizekre. 

– Mi lesz a holnappal? – kérdezte száját elhúzva, és ezzel bezárult a kör. Visszajutottunk az egész veszekedés kezdetéhez, ugyanis miközben az étkezőben mi exemmel túlestünk a viszontlátás sokkhatásán, Anyu örömmel tájékoztatta, hogy rég nem látott “barátja” épp házasodni készül és feltétlen találnia kell egy tökéletes esküvőhelyszínt. 

A tökéletes helyszínről pedig drága felmenőm fantáziájában már élénken élt egy kép, ami mily meglepő, pontosan Alex jelenlegi munkahelye volt. Egy nem messze lévő gazdaság, ahol a tulajok az agroturizmus mellett egy nagy pajtaépület rendezvényteremmé alakításával az esküvői piacra is betörtek. Valamint mi sem volt természetesebb számára mint, hogy az eredetileg Atyácskához érkezett vendégből kierőszakolja, miszerint ittlétünk utolsó teljes napján szállítson el bennünket munkahelyére, ahol kedves körbevezetésével akár le is foglalhatjuk Nagy Napunk időpontját. Adam ekkor még csak magában fortyogott az események alakulásán, kitörését későbbre tartogatta. Szegény Anyu tényleg csak jót akart. Egy szép helyet a közelben az ő legkisebb csillagának. Annyira elvarázsolta ez az egész esküvősdi, hogy bele sem gondolt, mennyire feszélyezve érezhetjük majd magunkat ezalatt az út alatt. Miután mindent a kedve szerint rendezett, családom férfi tagjai a hirtelen jött, majd mielőbbi eliszkolásra váró vendéggel együtt kivonultak, hogy az egyik gazdasági épületből beszerezzék Alex idejövetelének okát, majd ő immár hazafelé tartva Andrist kitegye annak otthonánál. 

– Megyek, és elkérem Anyutól Alex telefonszámát. – sóhajtottam – Írok neki, hogy a holnap lefújva. Ő biztos örülni fog. 

– Anyukád viszont nem. Hagyd a fenébe. – mondta, amivel teljesen meglepett. 

– De hát… – kezdtem volna felsorakoztatni a nyilvánvalóbbnál is nyilvánvalóbb ellenérveket, mire mutatóujját számra helyezte.

– Kibírom. Jobban mondva kibírjuk. Hisz csak egy-két óra egy elvileg szép helyen. Legalább megismerem a környéket, Anyukád pedig abba a tudatba ringathatja magát, hogy megnéztük, jó volt, de mégsem ilyesmire vágyunk.

– De Te… Alex… – akadoztam mondandómmal, hisz még magamban sem tudtam megfogalmazni, hogyan érveljek azzal, hogy régi és jelenlegi vőlegényem ilyen sokáig legyen majd egymás társaságában.

– Nem érdekel. Elbaltázta a lehetőséget nálad, aminek én felettébb örülök. Tudom, hogy semmi esélye. Egy pár vagyunk, ő meg maximum főhet a levében. – jelentette ki határozottan, melyre egy igazán kiadós csókot kapott tőlem. Minden iránta érzett szerelmem megpróbáltam belesűríteni a mozdulatsorba. Szerettem volna a tudtára adni, hogy megnyugtatott, és tökéletesen boldoggá tett. Hogy ő a mindenem, akiért akadályokat leküzdve, a világ végére is elmennék, ha kellene. De nem kellett semmit sem bizonyítanom, hisz az általam joggal félistennek titulált személy azonnal tükörképként viszonozta minden tettem, hogy egy szerelemtől teljes éjszakát tölthessünk együtt.

Mikor másnap reggel kócosan, és az éjjeli műszaktól álmosan botorkáltam le a konyhába, hogy bekapcsoljam a kávéfőzőt, majdnem szívbajt kaptam. Ugyanis a pult mellett már ott ült az én tökéletesre sminkelt, alakjához száz százalékig passzoló ruhákba öltözött másom. 

– Nem kellene neked dolgozni menned? – kérdeztem rosszat sejtve.

– Szabi. – válaszolta tömören, de az előtte gőzölgő bögréből úgy kortyolgatott, mint egy kiéhezett hiéna, aki a sérülten született, botladozó borjú halálát várja épp. 

– Akkor sem értem miért is kell már kora reggel itt ténferegned. – szóltam, bár inkább befogtam volna azt a nagy számat. 

– Veletek megyek. – trillázta olyan boldogan, mintha egész eddig csak arra várt volna, hogy ezt elmondhassa.

– Olyan isten nincs! – kezdett bennem felmenni a pumpa.

– Ó, dehogynem! Ki nem hagynám! – nevetett – Látni akarom a kis vőlegényed arcát, amíg Alex a közelében van. Tegnap is már nagyon mulatságos volt, de a kis esti veszekedésetek után már felettébb kíváncsivá tettetek. Kár, hogy franciára váltott, úgy már nem volt olyan vicces a dolog, úgyhogy kénytelen voltam hazamenni. – biggyesztette le ajkát, majd ismét felélénkülve folytatta is – De most már újra itt vagyok, hogy az én édes kis hugicámmal tölthessek egy egész napot. – vigyorogta.

– Pár perc, Asztrid! Csupán pár perc van köztünk! – jött a sosem múló sérelemre adott válaszreakcióm.

– Attól még te maradsz a kisebb, akár honnan is nézzük. – mondta a szokott szövegét, de gyerekes civódásunknak ideje volt egy szívbe döfött, éles tőrrel véget vetnem. 

– Tudod mit? Igazad van. A te kis hugicádnak viszont volt egy felettébb jó éjszakája. Hisz te is tudod milyen jó veszekedés után békülni. – mondtam neki, de a kegyelemdöfést már Adam vitte be. Szerelmem végszóra érkezett, hogy aztán szorosan magához húzva, ajkával demonstrálja irántam való érzelmeit. Ugyan nem volt szégyenlős fajta, de tudtam jól, hogy ez a kis látványkonyha ikremnek szól. Nem érthette, hogy előzőleg miről is folyt köztünk a beszélgetés, valószínűleg kikövetkeztethette a látottak alapján, majd hős lovagként megmentésemre sietett. Csókunk után művi meglepettséggel nézett Asztridra, akinek szerencséje volt, hogy már alapból ült.

– Jó reggelt! Ne haragudj, észre sem vettelek az előbb. Ugye te is jössz velünk? Alig várom, hogy útra keljünk. – közölte vigyorogva angolul, én pedig tovább olvadoztam karjában.

Egy csapat voltunk, akik lazán túlélik majd a rájuk váró nehézségeket.

To be countined …

by Nóri

Most csatlakoztál? Kezd az elején!

Hogy minél hamarabb értesülhess a legújabb bejegyzésekről, kövess minket Facebook-on!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük